Sorskérdések – ez a címe Lukáts Andor videóinstallációjának, amelynek a Műcsarnok ad otthont. Találó cím, mert a megjelenített sorsok nem csak érzéseket, hanem kérdéseket is generálnak, van min törni a fejünket egész nap, egész héten, vagy annál is tovább. És ezzel választ is kaptunk a legelső kérdésre: művészet ez? Igen, a legteljesebb mértékben, mert ilyet csak az a művész tud létrehozni, akinek hitvallása egyezik a delphoi jósda bejárata fölött olvashatóval: Gnóthi seauton, azaz: Ismerd meg önmagad!
A terembe lépve két oldalon 7-7 fülke, bennük monitor, fejhallgató, szék – minden adott a kényelmes és elmélyült videónézéshez. Kíváncsian ülök le az első képernyőhöz. Hét év körüli fiúcska, nem igazán érint meg, eleinte nem értem, mi közöm nekem ehhez. Meg a periódusos rendszerhez, meg a kacifántos nevű elemekhez, amiket a srác se tud rendesen kimondani. Homlokráncolva ülök át a következő fülkébe.
Nem tudom megmondani, mikor történik meg a varázslat. Sorra nézem a rögzített kamerával felvett kisfilmeket, arcok rezdüléseit figyelem, nyakig merülök számomra teljesen idegen emberek sorsába, megélem őket, mint saját alternatív létezésemet, vagy elutasítom, mint számomra elfogadhatatlant. Két sor, az egyikben nők, a másikban férfiak, korsorrendben, gyerektől a kamaszon és idősödő felnőttön át az öregig. Az egyik még csak tervez, vágyakozik, a másik már összegez. Pár perces részletek életekből, többnyire semmi-különös emberek, akik kis időre reflektorfénybe és a figyelmem középpontjába kerülnek. Beszélnek, mesélnek, mintha nem is a kamerának tennék, tűnődnek, örülnek, szomorkodnak, és a végén feltesznek egy kérdést. Egyetlenegyet. A sorskérdést.
Szándékosan nem emelek ki egyet sem a filmek vagy a bennük megismert emberek közül. Lukáts Andor véletlenszerűen választotta ki az alanyokat. Vagyis a sors-füzér, amit látunk, ami leköt, ami megbabonáz és nem ereszt, ezernyi más is lehetne. Ez a gondolat maga is borzongató, egyszersmind sokatmondó: minden sors érdekes. Nincs érdektelen ember. Valamennyiünk élete örömök, tragédiák, döntések, következmények végeláthatatlan láncolata, egyszeri és megismételhetetlen, ahogyan mi magunk is, valamennyien e történések, körülmények eredői, következményei vagyunk, éppoly véletlenszerűek és mégis eleve elrendeltek, mint Lukáts Andor riportalanyai.
Néma csend van a teremben, a boxokban fiatalok, idősek, nők, férfiak, kosztümös hölgyek és kockás inges fiatalok váltják egymást. A terem közepéről figyelem őket. Valamennyien különbözőek, de a megrendülés, ami az arcokról leolvasható, közös. A monitorokon sorsok peregnek, nézem a mostanra már ismerőssé lett arcokat, és fejhallgató híján különös némajátéknak vagyok tanúja – most, hogy a verbálisan megfogalmazott közlendőt nem hallom, csak az arcjátékra, a szemek villanására figyelek. Végigsétálok az asztalok között. A terem túlsó falán a tizennégy megszólaltatott fotója, páronként egy-egy vonallal összekötve. A tizenötödik helyen üres négyzet – a te helyed. A tizennégy kisfilm sorsvallomás, egy önismereti séta egy-egy állomása, amelynek eredményeképpen, ha úgy tetszik, szintéziseként megszületik a tizenötödik portré: a tiéd.
Hiszen azzal, ahogy a hallottakra reagálsz, ahogy kapcsolódási pontokat keresel, ahogy elfogadod vagy elutasítod, ahogy beleképzeled magad, ahogy azt az egyetlen kérdést magadnak is felteszed, ahogy válaszolsz rá: önmagaddal szembesülsz. Te magad hozod létre a műalkotást, vagy ha úgy tetszik, te magad vagy az. Mert elgondolkodsz rajta: mi lett volna, ha? És mi lehetne másképp?
Lukáts Andor videó-installációja a Műcsarnok Képpraxisok 2 című kiállításán tekinthető meg.
S ha már ott járunk, ki ne hagyjuk a többi látnivalót! François Fiedler (Fiedler Ferenc) izgalmas nonfiguratív festményein a textúrák valósággal életre kelnek és zsigeri hangulatokká, érzésekké válnak; Jankovics Marcellnak nem csak zseniális animációs, hanem grafikai és könyvművészetéből is ízelítőt kapunk, egy csodálatos életmű figyelemreméltó anzikszait végiglapozgatva. Érdemes időt szánni Várady Róbert realisztikus festményeire, amelyek mai valóságunkat mutatják meg szokatlan perspektívából, az elidegenedésre, kapcsolataink kiüresedésére fókuszálva. Alexander Gyenes pedig a tudomány és a művészet izgalmas szintézisével kísérletezik, csillagászati eseményeket dolgoz fel különféle képzőművészeti alkotásokban. Fiedler képei ösztönös érzéseket váltanak ki bennünk, arra késztetve, hogy kapcsolatot keressünk az elvont és a személyes: egy-egy színvilág, vonás, textúra és érzeteink között; Jankovics képei a múltunkkal, és ebből fakadó jelenünkkel való szembenézésre ösztökélnek, Várady képei láttán a világban – és a sodró, sokszor lélektelen jelenben – elfoglalt helyünkre reflektálunk, Gyenes pedig ugyanerre késztet az életünk és a világegyetem viszonylatában. Mind ugyanarra szólítanak fel, amire delphoi bölcsei. Ismerd meg önmagad. Ismerj magadra.
Kovács-Cohner Róbert
