Csiffáry Gabriella: A tábornok kertje. Corvina Kiadó, 344 oldal, 2019.
Nagy emberek, nagy szenvedélyek
Ha volna még valamirevaló műveltségi vetélkedő, ami egyszerre szórakoztató és tartalmas, Csiffáry Gabriella új kötete, A tábornok kertje kincsesbánya lehetne a szerkesztőknek a kérdések összeállításánál. Tudta-e valaki például – magam biztosan nem –, hogy József Attila vagy épp Erkel Ferenc kitűnő sakkozók voltak, sőt, neves zeneszerzőnk még a Pesti Sakk-kör elnöke is, amelyet Széchenyi István fia alapított. Bolyai János komponista-kamarazenészi pályafutásáról sem szoktak gyakran megemlékezni az életrajzok, vagy említhetnénk Deák Ferencet, akit gyakran látunk az ábrázolásokon pipával a szájában, de hogy némelyik művészi darabot saját maga faragta, valószínűleg kevesen tudják. Beszélhetnénk a sportokról is: a gyenge fizikumúnak látszó Radnótiról biztosan nem gondolnánk, hogy futásban és futballban is jeleskedett, vagy Széchenyiről, hogy szenvedélyes evezős volt.
Ezek persze csak kiragadott példák a kötet pazar felhozatalából, amely lapról lapra ámulatba ejti az olvasót. A történész-levéltáros szerző sokat tesz azért, hogy lebontsa a levéltári munkáról szőtt sztereotipikus elképzeléseinket (poros, unalmas, aktaszagú és a többi), a levéltári forrásanyagokra támaszkodó köteteiben ugyanis egyre izgalmasabb témákba „nyúl bele”. (Nem szép szó, de jól érzékelteti az anyag gazdagságát, amelyben nyakig el lehet merülni.)
A híres emberek életrajzait és búcsúszavait közreadó könyvek után következett a Rejtett arcok. Híres magyarok más oldalról, majd 100 év legnagyobb magyar olimpikonjait bemutató kötet, ezután a Szétrajzás. Híres magyar emigránsok kézikönyve; nemrég a „Magyarázom a bizonyítványom…” Híres magyarok az iskolában, és most itt A tábornok kertje. Híres magyarok szenvedélyei című gyűjtemény. A forráshivatkozásokra, gazdag bibliográfiára és jegyzetanyagra támaszkodó művek távolról sem száraz-tudományos munkák, sőt, igazi kulturális csemegék. A magyar művelődéstörténet legjobb és legszórakoztatóbb hagyományait idézik meg, a nagy tudású Ráth-Végh István juthat itt többek közt eszünkbe.
A tábornok kertje némi rokonságot mutat a Rejtett arcokkal, amelyben a neves tudósokat, művészeket, történelmi személyiségeket sokszor meghökkentő „civil” foglalkozásaik szerint ismerhettük meg. A tábornok kertje a szenvedélyekről szól, főhőse a homo ludens, játsszon bármit is és bármily komolyan. A könyvben felvonuló nagyszerű koponyák ugyanis kivétel nélkül megélték az életüket, tudták, hogy az igazán maradandó dolgokhoz nem elég az íróasztalnál ülni, sőt, általában valahol máshol születnek a csodák.
A szenvedély persze korántsem választható le az életműről és a személyiségről – többek közt ez a kötet egyik nagy tanulsága. A „nagy emberekről” elsajátított tömbszerű tudásunkból legtöbbször hiányoznak a finom részletek, s ezek nélkül a karakter nem tud életre kelni, marad „papírízű” vagy szoborszerű. Csiffáry portréi komplexebbé teszik a neves személyekről kialakított általános és tudományos képet, miközben egész korszakokat rajzolnak meg, hiszen egy-egy levél, naplórészlet, anekdota, kortárs cikk vagy fotó beszédesebb sok száz oldalnyi tanulmánynál. Erre érzett rá a szerző, amikor e felé az „élményalapú” művelődés felé kezdett tájékozódni, és olvasóval ennél jobbat aligha lehetne tenni. (Az oktatásban is megfontolandó módszer – elég azt felidézni, milyen hatékonysággal idegenít el bennünket az iskola Jókaitól már gyerekfejjel. Az a Jókai, aki lelép ennek a könyvnek a lapjairól, állítom, hogy nem ugyanaz az ember, akit a kötelezőkön kérődzve véres verejtékkel egykor befogadtunk.)
A kötet nyolc nagy témakörbe sorolva taglalja szereplők szerint a szenvedélyeket, hobbikat. A pár sornyi életrajzi adatok után a szöveg bevezet az adott művész, tudós vagy történelmi személyiség kedves időtöltésének hátterébe, majd a témába vágó valamely irodalmi részlettel színesíti ezt. Az anyag több évszázadot fog át: a 15. században született Beatrix királynétól Ottlik Gézáig vonulnak fel a szereplők. (Apropó, ez is remek kvízkérdés volna: vajon milyen rokon vonás köti e két embert össze?)
Érdekes, hogy a magyar anekdotakincshez mennyivel termékenyebb talajként szolgált például a kártya- és a lószenvedély, mint mondjuk a természetjárás. Talán nem véletlen, hogy a kártyások ragadták meg leginkább a szenvedély lényegét is:
„Nálunk a kártya nem szórakozás, nem is pénzkereset vagy nyereséghajhászás (ezt is nehezen fogja elhinni, aki nem kártyás), nem is rossz szokás, hanem egyszerűen narkotikum”
– idézi a kötet Molnár Ferencet, és szinte ugyanezt fogalmazza meg Nagy Lajos:
„A kávéházba járás olyan szenvedélyemmé vált, mint némelyeknek a bódítószerek szedése: elkezdése után sohase tudtam róla lemondani…”
Ha „szenvedélytipológiai” alapon vesszük szemügyre az időtöltéseket, akkor a való élet elől menekvésnek (ami a kártya is) épp ellenkezője a Kodály megtestesítette attitűd, akinek a korszellem hatására a szabad levegőn végzett testmozgás egyfajta életfilozófiájává vált. Bartókot is lelkesen kapacitálta, hogy dobja le a ruháit, mint a könyvben közölt leveléből kiderül:
„És ami a fő, kezdek tájékozódni a világon t.i. egy csomó ilyen hely van még, lehet, hogy jobb is. Ezentúl a nyaraimat, ahogy csak lehet, meztelenül töltöm. Egész újjászületik az ember ettől. A legokosabb, amit tehetnél, ez: hagyd a fenébe az utazgatást, (mindig felöltözve, horreur!) siess ide, itt a legjobb alkalom megkezdeni a levegő fürdést, mert művészet az, óvatosan kell kezdeni. Ölts szandált, dobd el a kalapot és vetkezz le! Kezdjünk új életet ezen a korhadt földön.”
Szintén életfilozófiából táplálkozik a kertészkedők lelkesedése; a pompás könyvborítón például Görgei Artúr látható kertészkosarával, kisásóval, kerti kalapban. Kazinczynál a műveltségről szőtt eszmény elválaszthatatlan része volt a kertkultúra, ezt az ideát vitte tovább Babits, ahogy Dohnányi „szépérzékének természetes függvénye” volt a virágok iránti rajongás, írja róla egy tanítványa. Hamvasnál már-már misztikus természeti kötődésről beszélhetünk, miközben – tudjuk meg a kötetből – ellehetetlenedett egzisztenciális helyzetének megoldása végett állt földművesnek.
Az utazás, a gyaloglás – a szellemes fejezetcím szerint Az apostolok lován megtett út – évszázadokig szinte önálló „műfaj” volt: zseniális irodalmi művek sora tanúskodik arról, hogy az ember- és életismeretnek, de az írásnak is magasiskolája volt a vándorbakancs. Még Móricz is riportokkal, úti rajzokkal kezdte. Beszippantja az olvasót az a Csokonai-levél, amelyben a költő az Aggteleki barlangban tett kirándulásáról számol be édesanyjának – minden mondata stilisztikai bravúr.
A könyv hőseit szüntelen hajtotta valami, legyenek bár a hegyek szerelmesei, (ahogy a vonatkozó fejezetcím is mondja), foglalkozzanak bár színészként festészettel, mint Jászai Mari, vagy festőként zeneművészettel, mint Kondor Béla. Ettől a „valamitől” voltak többek, és Csiffáry ennek a titoknak az állhatatos aranyásója. Erről szólt már a „Magyarázom a bizonyítványom…” is, amely azt mutatja be, hogyan nem tudta kerékbe törni és beskatulyázni az iskola a kivételes tehetségeket.
Még valamiről muszáj szót ejteni: a könyv egyedi képanyagáról. Nyilván mindenkinek lesznek kedvencei a ritka felvételek és grafikák között, itt csak egy-két szubjektív választás a legjobb fotók közül. Karinthy csíkos pizsamában, mellette Rejtő (szintén csíkos fürdőköpenyben) és Salamon Béla Siófokon, közvetlenül Karinthy halála előtt; Kodály a Tündér-sziklán mászva egyensúlyozik a levegőben valami lehetetlen pózban; Tersánszky Józsi Jenő orosz zenésznek beöltözve pózol, gitárral a kezében… Már csak ezek miatt is érdemes kézbe venni A tábornok kertjét, a többi ezer ok pedig a könyvben fellelhető.
Laik Eszter
