+ Interjú

Megjelenítheti-e a mozgásszínház és a cirkusz a totális diktatúrát? – Alexander Vantournhout és a Vörösek

A Trafóban fantasztikusan fog működni, hogy már csak azzal is érzelmeket kelthetünk az emberekben, hogy rájuk nézünk – mondja Alexander Vantournhout.

Néha elgondolkodom, mekkora és mi lehetett a fekete humor szerepe abban, hogy még egy Sztálin-féle totális diktatúrát is túl lehetett élni. Ha másra nem is, arra mindenképpen “jó” volt az a világ, hogy megszülethetett belőle A Mester és Margarita vagy A tanú. De azon soha nem tűnődtem még, hogy az irodalom és a film világán kívül, például mozgásszínházi eszközökkel hogyan jeleníthető meg mindez. Át lehet-e adni szavak nélkül a félelemteli légkör hangulatát? A belga művész, Alexander Vantourntout erről árult el jó pár kulisszatitkot – de emellett beszéltünk arról is, milyen érzés megfigyelve lenni, mi köze a katakombáknak az Akropoliszhoz, és mi történt a vörös hajú emberrel a sztálinizmus idején.

Nemsokára Budapestre érkezik a legújabb darabod. Mit tudhatunk róla?

Nem először járok Magyarországon, már léptem fel a Trafóban korábban is egy Raphaël című rövid darabbal. Ebben egy olyan táncművész volt a partnerem, aki holttestet játszott. Nagyon nehéz, de megtisztító folyamat volt – pár néző sírt is a végén. Rengeteg személyes érzelem és tapasztalat sűrűsödött abba a pillanatba, amikor a halottnak tűnő test ott maradt kiterítve a földön. Aztán kitaláltam egy szólót is, az Aneckxander címűt, amely a saját pályámra reflektál. Vállaltam a testemet a maga meztelenségében, minden jó és rossz érzéssel együtt, ami ehhez kapcsolódik. Ezek eléggé rétegdarabok voltak, úgyhogy most egy csoportos előadással szeretnék visszatérni, amely szélesebb közönséget szólít meg. A Vörösekben mindenféle művészet előkerül, bűvészmutatványok, bábozás, cirkusz és tánc.

Mivel először hozok csoportos darabot, úgy éreztem, kell valami külső inspiráció is, hogy összerázódjon a csupa szabadúszóból álló csapat, illetve hogy ők is előálljanak új ötletekkel. Danyiil Harmsz írásait választottuk, és ahogy sejtettem, minden tagot megihlettek, mind találtak valami saját értelmezést. A darabunk nem szövegközpontú, összesen öt verset használunk fel ténylegesen. A címadó, a Vörösek nagy kedvencem: egy emberről szól, aki mindent elveszít, még a testrészeit is, amíg semmi sem marad belőle. Ez Harmsz önéletrajza röviden.

Miért?

Első ránézésre egy jópofa gyerekversnek tűnik, de minél többet gondolkodunk rajta, annál feltűnőbb a sötét, brutális mellékíze. Sokat olvastam Harmsz életéről, és így minden értelmet nyer. Ő regényíró volt a sztálini diktatúra alatt, amíg be nem börtönözték. A szabadulása után csak gyerekeknek írhatott, de aztán arról is letiltották. A kényszerű némaságba beleőrült, egy pszichiátrián halt meg. A Vörösekben ezt a pályaképet próbáljuk a maga teljességében megmutatni. Van egy szint, amit akár egy 12 éves is élvezhet, hiszen a varázslat, a bábok, a cirkusz vidám hangulatot teremtenek a felszínen. A mélyben azonban ott fortyog a rengeteg politikai áthallás is, minden ritmusban és rímben, még ha nehéz is őket dekódolni. Érdemes fejben tartanunk, hogy Harmsz akkor írta ezeket a vidám verseket, amikor sorra tűntek el a barátai is, egyikük sem tudhatta, kire kerül legközelebb sor.

Erről a magyarok is tudnának mesélni. Más országokban is játszottátok már a darabot?

Igen, mostanában sokat turnéztunk Franciaországban, de voltunk Belgiumban, Hollandiában, Svájcban is. Megyünk majd Csehországba, talán Montrealba, Dániába. Ez a második évad, és lelkesen várom a fellépéseket. Mindig megpróbálok a helyi nyelven is mondani pár szót, úgyhogy most éppen a magyart tanulmányozom. De a szöveg tényleg csak inspiráció, nem akörül forog a darab.

Na és mit inspirál a szöveg?

Például van egy akrobatikus része a darabnak. Vagyis, ha pontosan fogalmazok, akkor katabatikus. A ‘kata’ a ‘katakomba’ szóból ered, afféle földhöz közeli akrobatika. Merthogy az ‘akro’ meg az akropoliszra utal, a magaslatra, ahol az istenek laknak. Az akrobaták szuperembernek tűnnek, ahogy repülnek a levegőben, meg hintáznak abban a vérfagyasztó magasságban. Amit mi csinálunk, az pont az ellenkezője, mi nagyon is átlagemberek vagyunk, amikor egy mozdulatsor közben a közönség leolvashatja az összpontosítást, erőfeszítést, fájdalmat az arcunkról.

Mind efféle táncos akrobaták – vagy katabaták – vagyunk, és az egész darab során előre nézünk, le sem vesszük a tekintetünket a nézőkről. Ezzel is a sztálini totális rendszerre utalunk, ahol mindenkinek ébernek kellett lennie és folyamatosan figyelnie.

Vannak ismétlődő elemeink is, például az a rész, ahol Mozart zenéjét használjuk. Mindenki ismeri a Hull a pelyhes fehér hó dallamát, de jóval kevesebben tudják, hogy Mozart tizenkét gyönyörű variációt írt rá. Ezeket mind használjuk. Akárcsak Harmsz gyerekversei, ez is gyermetegnek és egyszerűnek tűnik elsőre, de egyre komplexebbé válik.

Mi a műfaja ennek a darabnak?

Olyan szórakoztató művészeti ágak elegye, amelyeket már nem nagyon látni. Bűvészet, bábszínház, klasszikus cirkuszi elemek. Már a csoport összeállításánál tudtam, hogy ki mit fog hozni a darabba, hiszen mindenkit jól ismertem. Winston Reynolds és Axel Guérin táncos akrobaták, akiket tanítottam, Ruben Mardulier pedig remek bábművész, sokféle stílust ismer, részt vesz báboperákban, egyéb vizuális művészeti projektekben.

A Vörösek tehát nem egyértelműen bűvészbemutató vagy bábszínház, de mindkettőből merít. Nem is klasszikus színház, hiszen nincs egy konkrét történetünk, csak narratív elemek, amelyeket kabarészerű jelenetekként adunk elő. Inkább egy abszurd univerzumot szeretnénk teremteni, mintsem egy koherens történetet. De már ez a Harmsz köré szerveződő rejtett narratíva is kiemeli a darabot a hagyományos cirkusz műfajából, hiszen ott meg semmilyen történetszál nincs. Úgyhogy ahelyett, hogy valamilyen meglévő műfajba erőltetnénk, inkább arra hívjuk fel a közönség figyelmét, hogy ez nem egy megszokott táncszínházi előadás: új nyelvvel, a mozgás új formáival kísérletezünk.

Miért olyan fontos ez a különbségtétel?

Az egyik nagy bajom a kortárs tánccal az, hogy a művészek nem néznek ki a közönségre. Ebből a frusztrációmból, egy Harmsz-versből és a “figyeld, hogy figyelnek-e” politikai áthallásból született az ötlet: mi lenne, ha húsz percig folyamatosan bámulnánk a nézőket? Szeretem az olyan tereket, ahol a közönségnek nagy helye van, és nagyjából egy szinten áll velünk. A Trafóban fantasztikusan fog működni, hogy már csak azzal is érzelmeket kelthetünk az emberekben, hogy rájuk nézünk. Hiszen ma már nem szokás így megbámulni valakit. Emlékszem, a Raphaël-beli partnerem az egész műsor alatt csak a szemét mozgathatta – de ha valakire így ránézett, abban megfagyott a vér. A Vörösekben a puszta pillantásunktól kezdve a bonyolultabb mozdulatokig sok mindent felvonultatunk majd, és a közönség nemcsak szórakoztatni, meglepődni és ámuldozni fog, hanem nagyon mélyen érezni is.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top