Sok éve olvastam egy dokumentumregényt a századforduló előtti Bécsről, amelyben Anton Bruckner is szerepelt. Mogorva, bogaras öregúrként emlékeztem rá, de a napokban újraolvastam a róla szóló részeket, és jóval árnyaltabban látom a személyiségét. Egy idősödő művészt látok benne, szinte tragikus hőst, akinek minden gesztusát átszövi valami keserű értetlenség: miért csak ennyi, miért csak most? Persze megesett, hogy egy-egy levélben ki is adta magából az éppen aktuális frusztrációt, amit a kortársak talán nem értékeltek, de számunkra igazi kincsek. Ugyanis ezekből (és persze az életrajzból) máris érthetőbbé válik, miféle utat kellett bejárnia a XIX. század eme ‘Hide The Pain Harold’-jának.
Felső-Ausztriában született egy Linz környéki faluban. A zenéhez apján keresztül vezetett az útja, ő ugyanis falusi tanító volt – akkoriban az oktatás mellett a templomi kántor és zenész szerepe is gyakran rájuk hárult. A kis Antont hamar érdekelni kezdte a hegedű, a zongora és főleg az orgona. Tízévesen már kisegítő orgonistaként játszott a templomban. Három évvel később apja meghalt, anyja a környékbeli Szent Flórián kolostorba küldte, ahol tovább tanulta a zenét és a fiúkórusban is énekelt. Eredetileg a családi hagyományokat követve maga is tanítónak készült, de hamar kiderült, hogy nem ez az ő útja. Iskolai és egyéb kötelességeit (például a földeken végzett munkát) elhanyagolva szinte minden idejét orgonaimprovizációkkal és komponálással töltötte.
1855-ben meghalt a linzi dóm orgonistája. Bruckner nem is jelentkezett az állásra, de a jóakarói szinte belökték a templomajtón, hogy próbálja ki magát. Egyértelmű volt, hogy kiemelkedik a mezőnyből, így a többi hivatalos jelentkezőt elhajtották, ő pedig utólag adta be a szükséges papírokat. A tanítással végleg felhagyott, hivatásos zenész és kórusvezető lett, és közben levélben vett órákat a Bécsben élő Simon Sechtertől, a kor egyik legnevesebb zeneelmélet-professzorától. Később a linzi színháznak dolgozó Otto Kitzler lett a zeneszerzés-tanára.
Eddig semmi különös nincs a történetben. Bruckner a felső-ausztriai sikerek hatására úgy döntött, hogy a fővárosban is szerencsét próbál. Itt azonban, nagy döbbenetére és csalódására, nem úgy fogadták, ahogy odahaza. Második szimfóniájának 1869-ben volt a premierje a Bécsi Filharmonikusok előadásában, ám szinte rögtön megjelent róla egy nagyon negatív hangvételű zenekritika. A kritikus véleményére sokan adtak, hát egyből átvették tőle és megkérdőjelezhetetlennek tartották, hogy Anton Bruckner nem elég jó. A harmadik szimfóniája lett a karrierje mélypontja – még az az Eduard Hanslick is elfordult tőle, aki Linzben a barátja és tisztelője volt.
Mi lehetett ennek a merev elutasításnak az oka? Valóban ennyire rossz lett volna Bruckner, vagy félreértették? Ma már leginkább úgy tűnik, hogy mást akart adni a közönségnek, mint amit vártak. A bécsi zeneértő közeg nevetségesnek találta a felső-ausztriai „Wagner-másolót”, akiben semmi eredetiséget nem találtak. Paradox módon eközben egy Bécsben élő német, Johannes Brahms köré emeltek szinte vallásos kultuszt. Bruckner szenvedett a Brahms-rajongók között, és többször is hangot adott annak, hogy
Brahms mindent megkap, én pedig semmit.
Ő nem adott fel az elveiből, sem pedig példaképe, Richard Wagner tiszteletéről, de a bécsiek sem a sajátjaikból.
Talán ma is csak középszerű vidéki zeneszerzőcskének gondolnánk, ha nem menti ki ebből az áldatlan helyzetből egy karmester. Bruckner 1881 és 1883 között dolgozott a hetedik szimfóniáján, amelynek Lipcsében készültek a premierjére. A próbafolyamat nagyon lassan ment, Bruckner és a karmester, Nikisch Artúr sokszor csak levélben érintkeztek. A zeneszerzőnek talán élete legjobb döntése volt, hogy szabad kezet adott Nikischnek, és azt is megengedte, hogy szükség esetén átírja a partitúrát. Pláne, hogy a karmester néha olyan döntéseket hozott, amelyek egyáltalán nem feleltek meg Bruckner ízlésének. Lipcsében nem voltak Wagner-tubák – maga Wagner ezeket szükség esetén katonazenekarral pótolta, és Bruckner is ezt a mintát követte volna. Nikisch ebbe nem ment bele, inkább egy második fúvósnégyest szerződtetett, hiába tiltakozott Bruckner. Végül azonban a zeneszerző engedett ebben is. Az eredmény: óriási siker a premieren, ami később világsikerré dagadt. Még a bécsiek is felfigyeltek arra, hogy talán nem is annyira rossz, amit Bruckner csinál, és ha úgy vesszük, ehhez csak néhány apróságban kellett engednie a közönséget jobban kiismerő karmesterének. Hatvanéves volt ekkor, még tizennégy évig élvezhette, hogy végre nemcsak a különc vidékit látják benne, hanem a figyelemreméltó zenészt és zeneszerzőt.
A mai magyar zenei szcénában Bogányi Tibor évek óta kiemelten foglalkozik Bruckner darabjaival. Így nyilatkozik róluk:
Bruckner zenéjét nem hús-vér ember megírott zenéjeként kell megélni, hanem isteni zeneként. Szinte csak félreértett verziókat lehet hallani az ő műveiből. Valami megszállta őt, valami mögöttes és nagyon magasztos erő… Aki egyszer beleszállt Brucknerba, az onnantól kezdve nem tud kiszállni.
És habár maga Bogányi is elismeri, hogy Brucknert dirigálni (és játszani) nehéz, de az biztos, hogy egy remek, hozzáértő karmester keze alól kikerülhet az általa is emlegetett harmónia és tökéletesség. Ezt már Nikisch Artúr is bebizonyította egyszer, most pedig Bogányi Tiboron a sor.
