Sári László: Dilettánsok történelme – Corvina Kiadó, 2019 – 336 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-1365-87-0
A globalizáció következményeként a Föld mintha egyre kisebb lenne. A távolság, ami egzotikussá tette a távol-keletet, ma már szinte eltűnt. Egymás termékeit és gondolatait fogyasztjuk, s közben kelet és nyugat viszonyában folyamatosan ott vibrál valamiféle meg-nem-értésből fakadó feszültség. Sőt, mindennek hátterében ott van a másik totális félreértése, s mert mi ebből a szempontból nyugathoz tartozunk, kézenfekvő lenne az önvizsgálat:
mi az, ami ezt a feszültséget megalapozza?
Sári László tudja a választ, de ez – és az ebből született könyv egyáltalán – nem olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk. A különbségekből eredő félreértések, és az ebből összeálló fals rendszer nem most jött „a semmiből”. Az európai ember évszázadok óta „szívósan félreérti a keletet”, s mert saját rendszerének ő a közepe, ezért észre sem veszi, hogy régen itt lenne a szemléletváltás ideje.
A Dilettánsok történelme nem könnyű olvasmány,
de megéri munkát fektetni az elolvasásába. Akkor is, ha hosszabb ideig tart, s nem lehet rajta egyhuzamban végigrohanni – persze, ennek nem is lenne sok értelme. Érdemes megállni, és elbíbelődni kicsit Sári László felvetéseivel. Érdemes végiggondolni, mi az, amire rámutat, s az miként színezi át – első körben – a keletről alkotott képünket. S másodjára – az így megszerzett egészségtelen bizonytalanság – miként tesz ki újabb és újabb kérdőjeleket a legkülönbözőbb biztosnak vélt válaszok mögé.
Sári László könyve tudományos munka, mely kelet és nyugat szemléletének ütköztetésével, rámutat az évszázadok alatt megtett utak különbözőségre és a különbségek okaira is. Vizsgálódása a mitológiákon, utópiákon és filozófiákon keresztül jut el a történelemszemlélet vizsgálatához. Nyilvánvalóvá teszi, hogy a különbségek alapvetőek, s azt is, hogy éppen ezért mennyire mást jelentenek az olyan fogalmak, mint a szabadság, a forradalom, a kultúra… De a különbségek felmutatásán túl arra is rávilágít, hogy a nyugati véleményformálók miért és mennyiben értették félre a keleti gondolkodást. A Dilettánsok történelme, legyen ez egy tudományos munka esetében bármennyire is meglepő:
alázatra tanítja olvasóját.
Aztán az, hogy mihez kezd ezzel az alázattal, már kinek-kinek a maga dolga, de vannak az életnek olyan területei, amelyek megérnének egy ilyesfajta szemléletváltási kísérletet.
***
Olvasás közben jutott eszembe, hogy én ilyesmikről mintha már beszélgettem volna Sári Lászlóval… Aztán rövid keresés után meg is találtam azt az interjút, mely tíz évvel ezelőtt (2009. februárjában) készült, és nyilvános fórumon azóta sem jelent meg. Álljon itt belőle egy részlet, mely szorosan kötődik a könyvben tárgyalt témához:
„[…]– Mennyire kell közel menni a valláshoz? Mennyire kell/szabad közel engedni a vallást, ahhoz, hogy az ember megértse azt a kultúrát?
– Egyesek szerint, aki nem válik buddhistává, az nem is értheti meg a kultúrájukat. Én meg azt mondom, hogy jobb hűvös-józan fejjel, és erős rokonszenvvel tekinteni valamire, mert akkor nem tévedünk el, nem támad bennünk oktalan rajongás, túlfűtött lelkesedés, hanem pontosabban látjuk és mérlegelhetjük az értékeket. Én nem jógáztam soha, nem is meditáltam. Úgy gondolom, hogy nem vagyok buddhista, de ki tudhatja, hogy ki mennyire micsoda. Az is lehet, hogy buddhistább vagyok némely buddhistánál.
– Van esély arra, hogy megértsük a „másfajta gondolkozási struktúrát”?
– Keletet csak akkor érthetjük meg, ha a nyugati gondolkodás jellemzőivel összevetjük…
– Nem is nagyon tehetünk mást a nyugati agyunkkal!
– Persze, csak gyakran nem vagyunk tudatában. A nyugati ember hajlamos azt mondani, hogy amit nem ért, az helytelen, rossz, nem üdvözítő, tévutakra vezet… ha rájövünk, hogy az is egy érvényes gondolkodási mód, sőt, akár boldogítóbb is lehet, mint a mienk, akkor már jó úton járunk.
– A keleti kultúra inkább csak csillogó divathullámként jut el hozzánk…
– A Távol-Kelet szellemi kincsei iránt még mindig nincs túlzott érdeklődés, az európai ember inkább játszadozik: rázogatja, nézegeti, mint egy csörgőt a gyerek, szagolgatja a füstölőt, úgy csinál, mintha jógázna. Pszichikai és szellemi pózokat vesz fel, elhiszi, hogy megértett valamit.
– Pedig mintha másfajta logika szerint működne az a világ…
– Pont a logikában van a legnagyobb különbség. Azok a logikai rendszerek több igazságállítás egyidejű érvényességét is képesek elfogadni. A nyugati gondolkodás számára – Arisztotelész óta – bármely állítás vagy helyes, vagy helytelen, harmadik lehetőség nincs. A kínai, indiai és tibeti logika modális logikai rendszer, ami a köztes harmadikra épül. Nem dönt és nem dob el örökre megállapításokat és következtetéseket. Nem egyirányú utcában halad, hanem térben mozogva szemlélődik: sok következtetését egyidejűleg és egyformán érvényesnek tartja. A keleti gondolkodónak sokkal több kártya van a kezében, ezért a világban zajló változásokra többféle válasz lehetséges, és ritkább a csalódás.
– A mai Keletre is érvényes mindez?
– A mai Kelet sok szempontból még inkább Nyugat, mint a mi világunk, de a dolgokhoz való viszonyuk még mindig józanabb, csendesebb, nem olyan hiszterizált, nem annyira rögtönzött, békésebbek, csendesebbek. Ma divatszó a „holisztikus”, ami nem jelent többet, mint hogy kontextusában szemlélik az eseményeket, az embert és a világot. Vannak pszichológiai vizsgálatok, melyek azt mutatják, hogy a technicizált Japánban növekvő gyermek még mindig másként lát, mint amerikai kortársa. Egy akvárium életét figyelhették a gyerekek. Az amerikaiak csak a „nagy piros halra”, a dominánsra figyeltek, arra, hogy miként érvényesíti a dominanciáját… és ez mintaként is szolgál. A japán gyerekek viszont észrevették, hogy vannak más színű halak, és növények és kövek… és ezek kapcsolatát figyelték, a „nagy piros hal” számukra csak része volt valaminek. Szelídebb, normálisabb, csendesebb a viszonyuk a világ egészével, és ez áthatja az emberi kapcsolatokat is: finomabb, minőségibb viszonyrendszert teremt.[…]”
