Szokatlanul meleg volt a március 1920-ban, amikor egy huszonöt év körüli férfi – szó szerint – beájult a dél-berlini St. Joseph kórház kapuján. Akkor érkezett a német fővárosba, a teste forró volt a láztól: ő is elkapta a spanyolnáthát, mint azokban az években sok millióan. Nevét akkoriban változtatta Nagy Lászlóról Moholy-Nagyra; és miután leszerelt, feladta a jogi tanulmányait Budapesten, mert a talárnál jobban érdekelte a képzőművészet és az irodalom. A szerencsének és Hans Harmsen orvostanhallgató gondozásának hála felépült a betegségből. Ahhoz képest, hogy se németül nem tudott, se nem volt különösebben ismert, Moholy-Nagynak jó sora volt Berlinben: a magashomlokú, egyenes arcélű medikus bemutatta őt Gerda és Reinhold Schairernek, akik befogadták és bevezették a kezdő festőt a város irodalmi és képzőművészeti társaságába. Moholy-Nagy nem maradt hálátlan: a berlini Collegium Hungaricum „Az ecsettől a kameráig” tárlatán látható kubista portrét – a később fajnemesítésre szakosodott – Harmsennek adta ajándékba.
A debreceni Antal-Lusztig gyűjtemény Berlinben kiállított darabjai október 18-ig mutatják be Moholy-Nagy László korai munkásságát, és Berény László, Bohacsek Ede, Bortnyik Sándor, Kassák Lajos, Márffy Ödön, Mattis-Teutsch János, Nemes Lampérth József, Tihanyi Lajos és Uitz Béla képein keresztül azt a művészeti közeget, amelyben alkotni kezdett.
Tizenhárom kortárs munkát is elhoztak a CHB tárlatára: Halmi-Horváth István, Hopp-Halász Károly , Keserü Károly, George Peck, Lilla von Puttkamer, Sylvia Plachy, Plesznivy Ákos, Somody Péter, Szegedy-Maszák Zoltán segítenek megérteni, hogyan hatott Moholy-Nagy az őt követő generációkra.
Ott függ, szemben a terem bejáratával a „Budai hegyek”: az első kép, amin megakad az ember szeme, amikor belép. A mélykék égen a nap már felkelőben van a hegy mögött, első sugarai bearanyozzák az élénkzöld lankákat. Ha nem lenne odaírva alá, nehéz lenne eltalálni, hogy ugyanannak a Moholy-Nagy Lászlónak az 1918-as olajfestménye, mint aki – körülbelül három évvel később – a szemközti falon látható, letisztult vonalú linóleum-metszeteket készítette.
Mint az irodalomkedvelő – sőt, írói vénával megáldott – gimnazista fiúk jó része, ő is nagyon szerette Ady Endrét. Miután tizennyolc évesen Budapestre költözött, személyesen is megismerkedett a költővel, halála előtt pedig többször is meglátogatta. Az egyik ilyen alkalommal ajándékozta neki a Budai hegyeket. Nem lehet biztosan megmondani, hogy mit szólt Ady a Moholy-Nagy-kutatók szerint a nemzetközi avantgárd művészet egyik legfontosabb képéhez, az viszont tudható, hogy a megözvegyült Csinszka a férje halála után inkább visszaadta a festményt.
Nagy T. Katalin kurátor kiállítása azért izgalmas, mert érzékletesen szemlélteti azt az útkeresést, amely nélkül egyetlen emberből sem fejlődhet „Universalgenie”, és amelyből más Moholy-Nagy tárlatokon nem sokat lát a közönség. Nem az egyes képek ejtik ámulatba a szemlélőt: a felsorakoztatott munkák együtt mesélnek. Egy művészről, akit Budapestről Bécsen, Berlinen, Weimaron, Dessaun és Londonon keresztül Chicago-ig hajtott a politika és a kíváncsiság. Egyetlen teremben, egymástól csak néhány lépés távolságra villannak fel a Bauhaus-mester pályájának meghatározó epizódjai; úgy, hogy a látogató közvetlenül összehasonlíthatja a különböző korszakokban született alkotásokat. A többi kilenc művész munkáiból pedig egy olyan korszak képe rajzolódik ki, amikor a magyar képzőművészet tündökölt. Párizsban, Bécsben, Berlinben: mindenfelé, csak nem Magyarországon.
