+ Irodalom

Boban Marković mindentől függetlenül, kitartó munkával lett Boban Marković – Az Élet és Irodalom 2019/31. számából

élet és irodalom

Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

FEUILLETON

Jólesz György Anton Bruckner Olasz szimfóniájáról írt esszét.

„Anton Bruckner (1824–1896) munkásságát még zenész körökben is szokás úgy megítélni, hogy egysíkú. Hogy aki egy szimfóniáját ismeri, az ismeri az összest. Ez az állítás természetesen nem igaz, még akkor sem, ha tekintetbe vesszük, hogy Beethoven vagy Mahler szimfóniatermése jóval sokszínűbb képet mutat. Izgalmas volna kimutatni, egymástól mennyire eltérő három egyéniség az V., a VI. és a VII. szimfónia, ez azonban másik tanulmány tárgya lehetne. Ám a VI. szimfónia méltó figyelmünkre a tudattalan hatások kutatásánál is.

Az 1881-ben keletkezett mű hangneméül Bruckner a közmegegyezés szerinti egyik legderűsebbet, az A-dúrt választotta, ez Mendelssohn IV. (Olasz) szimfóniájának is a hangneme.  Megpróbálunk szemügyre venni néhány furcsa hasonlóságot, esetleg analógiát a két alkotás között.”

KÖSZÖNTŐ

Radnóti Sándor köszönti a 60 éves Perecz Lászlót.

„Nemcsak bölcselőket vizsgál, hanem a bölcselet intézményrendszerét. Monográfiát írt a leghosszabb életű magyar filozófiai folyóiratról, az Athenaeumról (1892-1947), nem feledkezve meg arról sem, hogy 1991-ben Bacsó Béla alapított rövid életű, noha kiváló folyóiratot ezen a néven.

Vizsgálódása súlypontja – jelentőség és érték alapján – Lukács és Bibó. Mindkettőt érinti a magyar kultúra filozófia-idegensége. Lukácsot úgy, hogy Babits a német kultúrához tartozónak nevezte, s ez a vélemény mindig is keringett körülötte. Bibót úgy, hogy maga sem maradt érintetlen, híres Bocskai-mottója vall erről („Sem a dialektikához, sem a rhetorikához nem tudunk, a dolgot ő magát nézzük”).”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Csuhai István Bitang emberek címmel recenzeálta Tommy Orange Sehonnai című regényét.

„A korosztályomban jószerével minden fiú számára az olvasás, a könyvolvasás vivőanyaga volt az indiánregény, a borítótól borítóig olvasás, a végigolvasás mércéje egy olyan életkorban, amikor az ember még egyáltalán nem tesz különbséget könyv és regény között, nem is képes rá. És persze semmilyen mértékben nem firtatja J. F. Cooper vagy May Károly autentikusságát. Néhány évig filmekben még elkísértek az indiánok, a klasszikus amerikai westernek és az NDK-jugoszláv koprodukcióban készültek egyaránt (az olasz westernben, utólag kissé megmagyarázhatatlanul, mégis nagyon jellegzetes módon, nemigen szerepelt indián), de aztán a mozijaimból is végleg kivesztek, elbitangoltak mellőlem vagy elbitangoltam tőlük.”

KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL

Alan Moore–Eddie Campbell: A pokolból című művéről két kritika szól:

Beck András: Nem ér a nevem 

„Alan Moore és Eddie Campell nagyszabású képregénye, mely a ’80-as évek végén íródott, kötetben azonban csak 1999-ben jelent meg, Stephen Knight Hasfelmetsző Jack: a végső megoldás (1976) című könyvére épül. Az alcímet persze nem érdemes túl komolyan venni. Hiszen a ripperológia minden második könyve az akták lezárását, az igazság napvilágra kerülését, a nagy leleplezést ígéri. Ráadásul maga Moore jegyzi meg Knight sokak által megcáfolt elméletéről, hogy a szerző alighanem „szellemes átverésnek szánta”.

De hát akkor miért ez a mese adja a képregény történetének gerincét? A kérdés önkéntelenül adódik, de egyszerűen megválaszolható. Egyrészt: a többi elmélet sem áll szilárdabb alapokon. Másrészt: a ripperológusok nemes versenyében nehéz vetekedni a Knight kínálta sztorival: Viktória királynő kompromittálódott unokája révén benne van a királyi család, mégpedig nyakig, a szabadkőművesek misztifikációik és machinációik teljes vértezetében, sőt a művészeti világ is, az említett Walter Sickerttel élen. A gyilkos azonban ebben a történetben nem ő, hanem a királyi herceg orvosa, William Gull, aki egyenesen őfelségétől kapja a megbízást a prostituáltak kiiktatására.”

Svébis Bence: „Ponyvaregények és sírkövek”

„Moore-t azonban épp a gyilkosságok és a gyilkos kiléte érdekelte a legkevésbé. A From Hell valódi tétje, hogy bemutassa a gonosz jelenlétét a történelemben, a korokon átívelő, testet öltő borzalmat, melynek csak egyik állomása Whitechapel. Gull, bár magától Viktória királynőtől kapja a megbízást, a brutális és szakrális kivitelezésre látomásai sarkalják. Moore ezekben a víziókban éli ki igazán magát, hiszen a képregény nagy részében a viktoriánus London fojtogató, hazug, és elkeseredett miliőjében gázolunk – amit Eddie Campbell szinte vázlatszerű, fekete-fehér, a korabeli újságok illusztrációit idéző képkockái hátborzongatón adnak vissza –, ám mikor Gull a jövőbe lát, olyan erős társadalomkritikáját adja a modern világnak, ami egy sorozatgyilkos szájából még rémisztőbb, mert igaza van.

Azonban ez a globális gonoszkép nem mindig működik, Moore érezhetően túlkutatta magát és nem akart semmit sem kihagyni, így akad pár teljesen indokolatlan és a dramaturgiába nehezen illeszkedő pillanat. Az ötödik fejezet egy német nyelvű jelenettel indít: 1888 augusztusában – a whitechapeli gyilkosságok idején – egy férfi és egy nő szeretkezik Felső-Ausztriában. Az, hogy ennek mi a jelentősége, csupán a kötet végén található, Moore által írt, mintegy negyvenoldalnyi jegyzet vonatkozó részéből derül ki: Hitler fogantatását ábrázolják a képsorok, vagyis az egy pillanatban, de globálisan jelenlévő gonoszt akarta itt ábrázolni Moore. Hát, nem sikerült.”

VERS

A versrovatban Orcsik Roland két verse és Wirth Imre Vonalat húztam a csöndbe című ciklusa olvasható, ebből idézzük a címadó darabot:

VONALAT HÚZTAM a csöndbe,

próbáltam olyat, ami nincs,
nem vezet sehova, soha
nem találkozik se velünk,
se mással, csak megérint, mint
egy vonal, amit közénk húz
múlt idő, vagy ami látott –
ahogy beírt a pap a holt
lelkek könyvébe, leúsztunk
a Dunán, élők, halottak,
csattogott fogunk, mióta
kiderült, hogy őskagylókkal
álmodó koponyánk mégis,
hínárral fonódva össze,
iszapot sírt életünkbe.

PRÓZA

 Abafáy-Deák Csillag, Barcza Réka, Keresztury Tibor és Vidéki Bianka prózája.

Tárcatár: Szív Ernő.

Részlet Keresztury Tibor Betelt a pohár (Nem erőszak a disznótor) című írásából:

„Mire kitisztult a tekintete, öten ültek ott, kettő a feltáró jellegű, kéretlen vallomás hatására megszökött. Balra tőle egy harminc kilónál nem nehezebb, apró ember patakokban verejtékezik. Mellette egy idősödő férfi rágja véresre a körmeit, odébb egy bomlott tekintetű kolléga mantrázik, mormol valamit szakadatlanul, előre-hátra hajlong­va a padon. Lábánál tócsa – nem vette észre, hogy maga alá hugyozott. Négy leharcolt, a kétségbeesés legmélyebb bugyrában vergődő árnyalak teljes apátiában, meg a nő. A tegnapi felkészítő terápián nagyobb arányú volt a lemorzsolódás, gondolta, hogy gondoljon valamit, az utolsó, megerősítő csoporton is jó pár delikvenssel többen voltak azoknál, akik itt most hét órára falfehér arccal, remegő kezekkel megjelentek. Igaz, a kötelező terápia voltaképpen lebeszélő jellegű volt: azt célozta, hogy kiszűrje azokat, akiknél fennáll a ráivás veszélye; akik noha meghozták a döntést, nem elég stabilak, nincsenek készen mindarra, ami rájuk vár. Az eljárásnak nagy a kockázata, magas a halálozási ráta, magyarázta a pszichiáter sokadszorra még tegnap is, sokan áltatják magukat avval, hogy hozzá tudják szoktatni a szervezetüket így is legalább a mérsékelt mennyiségű szeszhez – másokat az alkoholos aranylövés, a legszebb halál ígérete, a részegen halni meg vágya, a legegyszerűbb öngyilkosság hamis ideája vonz menet közben ellenállhatatlanul.”

ZENE

Végső Zoltán a Boban Marković Orkestar, a Cimbaliband és Danics Dóra, valamint Balogh Melinda új, a Fonónál megjelent lemezéről írt kritikát.

„A  lemez a World Music Charts Europe (WMCE), a legrangosabb világzenei lista élére jutott júliusban. Mit mond ez nekünk? Semmit! Itt van egy lemez, aminek a fülszövegében megint leírják, hogy Kusturica, filmzenék, bla, bla, bla. Pedig erre a 20-30 éves hivatkozásra semmi szükség, Boban Marković mindentől függetlenül, kitartó munkával lett Boban Marković, tényleg remek trombitás és még jobb zenekarvezető, hatalmas bulikat tart, mindenki szereti, sokakkal játszott együtt, választott otthonának – Magyarország – szintjén már-már popzenészi népszerűségig jutott: és mintha ez motiválta volna az új anyag létrejöttét.”

ZENE

Fáy Miklós a 90 éves Székely András zenetörténészről:

„De A türelmes Szókratész bő harminc év után mégis fölkerült a slágerlistára. És ha lenne valami Székely András-sajtótájékoztató, akkor volna kérdésem: tényleg, ugye tényleg olyan nagy komponista Telemann, mint a két haverja? És ha igen, nem lehetne ezt valahogy tudatosítani az emberekben? Kilencven év, az végül is nem olyan sok, még nekiláthatna a népszerűsítésnek Székely András.”

TÁRLAT

Sinkó István Egy nyári kaland című recenziója a Viltin Galéria kiállításáról:

Fülledt, szerda délutáni fény – ez a Viltin Galéria új csoportos kiállításának címe. Kényszer szülhette ezt a választást, mert igazából semmi nem utal egyetlen jelzőre se az anyagban (a szerdáról nem is beszélve). Talán  Nagy Benjámin Utolsó naplemente című izgalmasan eklektikus festménye utalhatna  a  kiállítást egybefogó, választott címre, de a  többiek munkái már igazán  nem alkalmasak a hangulati beazonosításra. Inkább egy ad hoc kollekció ízléses tálalása az, amit látunk. A Viltin jelenlegi és esetlegesen jövőbeni saját művészeinek felsorakoztatása 3 vagy több munkájuk segítségével. Bálványos Levente, Kiss Péter, Juhász Dóra, Nagy Benjámin és Andreas Werner kiállítása szeptember 7-ig látható.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.

Az ÉS elérhető online is: www.es.hu

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top