Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola: Kendőzetlen feljegyzések Kolozsvárról – Szépmíves Könyvek, 2019 – sajtó alá rendezte Szebeni Zsuzsa és Kovács Attila Zoltán – 256 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-5662-42-3
A kulturális és történelmi emlékezet igazságtalanságain finomít valamicskét a Kendőzetlen feljegyzések Kolozsvárról című emlékkötet, melynek főszereplője Szilvássy Carola, aki az élet több területén végzett odaadó tevékenységével nem csak azt bizonyította, hogy „a nemesség kötelez”. De azt is, hogy ez a kötelesség nem szorítható határok közé, s annak, akinek lehetőségek adattak, ezekkel a lehetőségekkel a legjobb tudása szerint kell sáfárkodnia.
Szétfeszítené jelen írás kereteit, ha csak vázlatosan megpróbálnánk bemutatni Szilvássy Carola életútját. Hiszen ez a nő – sőt: Nő – miközben korának szellemi elitjéhez tartozva volt méltó társa az erdélyi értelmiségieknek, azonközben esetenként sokkal modernebb, mint környezete:
bátrabb, mint a férfiak.
(Receptjei kapcsán itt írtunk Szilvássy Caroláról.) Magasról tett a konvenciókra és elvárásokra, komolyan gondolta, a nők egyenjogúságát, s ennek megfelelően nem nagyon tűrt maga körül korlátokat. Akik ismerték, vagy rajongták, vagy utálták.
- A skót-görög báróné haláláig ragaszkodott Erdélyhez
- Kilátástalan helyzetben mutatkozik meg az emberi minőség
- Újabb színnel gazdagítja gróf Bánffy Miklós portréját a Szépmíves!
Nem csak színdarabokban, de filmekben is szerepet vállalt… már az első világháború előtt! S akárhogy is nézzük, ez azért többről szólt, mint a színészi teljesítmény minősége. Nem mellesleg az első világháború idején ápolónőként dolgozott a galíciai fronton, az ezt követő időkben pedig minden elképzelhető közéleti társaságnak aktív és hangadó tagja volt. Nem csak szervezőként, de irodalmi szerkesztőként is komolyan vették. Nem csak az erdélyiek.
„…Én nem is aggódom, csak folyton reád kell, gondoljak, és ha néha egy pillanatra elkalandoznak a gondolataim, úgy érzem, hogy egy jéghideg kéz megmarkolja szívemet és összeszorítja. Ne nevess ki, tudom, hogy bolondság, de úgy érzem, hogy szerető gondolataim védbástyát képeznek körülötted, és ha másra gondolok, akkor rés képződik rajta, s azon keresztül hozzád férkőzik a veszély! És látom, amint a golyók körülötted süvítenek, és hallom az ágyúkat, s érzem a betegséget körülötted ólálkodni! Nem akarom – nem akarom, hogy bajod történjék! Nem akarom!
De hiszen tudom, hogy csak a posta az oka, és hidd el nekem, igazán, én nyugodt vagyok, egészen nyugodt…”
(Levél a harctérre / Háborús novellák / 84. oldal)
Több figyelmet érdemelt volna eddig is, s remélhetőleg, hagyatékának feltárulásával meg is fogja kapni a neki kijáró tiszteletet. A jelenlegi kötet, Szebeni Zsuzsa nagyszerű munkájának köszönhetően egyfajta összegzés és előleg, olyasmi, ami ráirányítja a figyelmet ennek az asszonynak a – konyhaművészeten túli – tevékenységére.
És a kutatások nem értek véget, joggal várja a felcsigázott olvasó a folytatást!
Szilvássy Carola mostantól – talán – nem csak lábjegyzet
a híres írók életrajzában, hanem látható szereplője a XX. század első felében zajló sokszínű kulturális életnek. A Kendőzetlen feljegyzések Kolozsvárról című kötet egy elegyes gyűjtemény, mely nem csak Szilvássy Carolától, de Szilvássy Caroláról, sőt Szilvássy Carolához szóló írásokat is közöl. A könyvben szereplő novellák és versek jól mutatják, hogy – ha nem is egy kiemelkedő tálentum alkotásai, de – egy jól pallérozott elme művei, melyek sok-sok adalékkal szolgálhatnak a második világháború előtti Erdély megismeréséhez és megértéséhez. Kiviláglik belőlük, hogy nem egy elzárt, múltat visszasíró és maradi közösség próbálkozott egy új aranykor megteremtésével, hanem egy világra nyitott és a nehézségekben kihívásokat látó, saját értékeit jól ismerő szellemi műhely formálódott akkoriban azon a tájon.
„…Az ég peremén a Nap
Mint stóláját a miséző pap
úgy ölti magára az aranyszélű felhőt,
lengeti hosszan, akár egy aranykendőt!
Hogy búcsút intsen vele kedvesének,
a Földnek,
álomnak adóját mindenki lerója,
Elpihen a föld s a lég.”
(Távoli vihar / 169. oldal)
Így talán még fájdalmasabb az, ahogy a történelem elbánt ezekkel az emberekkel,
s így talán még cikibb ami a szellemi hagyatékukkal történt és történik.
Felmérhetetlenül nagy szükségünk van az olyan szellemi műhelyekre, melyek azt a célt tűzték maguk elé, hogy a lokalitás felemelésében és bemutatásában találjanak követendő példát és megoldást a ma gyakran megoldhatatlannak tűnő problémákra. Érdemes lenne egyszerre két irányban haladni, és felismerve a jelen kihívásait, a múlt értékeit nem feledve úgy becsülni nagyszerű örökségünket, hogy az ne kirekesztő legyen. A globalizáció nem jelent feltétlenül gyökértelenséget, s nem követeli senkitől, hogy elfeledje azt, honnan érkezett. Szilvássy Carola mostanáig – nézzük gyakorlati oldalról – senkinek nem hiányzott. Ez baj. Mostantól viszont nem hivatkozhatunk arra, hogy nem is hallottunk róla. Nem tudom, ne tudhatom, mi kerül még elő pincékből, padlásokról, levéltárak mélyéről és ilyen-olyan gyűjteményekből, de az biztos, hogy minden ilyen „megtalálmány” sorsa a mi közös felelősségünk…
