Hétfő, Magasiskola, Napló
Nagy Ágnes
Az egész a bejutással kezdődött. Az ígért napon megérkezett a válasz, hogy részt vehetek a táborban. Bár idén komolyan tettem azért, hogy akár vissza is utasítsanak, mégis attól a ténytől, hogy nem kora reggel értesítettek, a jogfosztottság sértődöttsége uralkodott el rajtam. A harmadik Szekszárdi Magasiskolám után előjogomnak kell lennie valahol, legalább egy szekszárdi fejben, vagy lejjebb, mellkas tájon. Sőt, már a jelentkezésemből, a teljesen átlagos és összetéveszthető nevem felmerüléséből egyenesen kell, hogy következzen az egy hetes irodalmi és társadalmi programon való részvételem. Arra, vártam, hogy az én kis írói létem leírhatatlan egyszerűségébe pár napra beletükröződhessen a nagy írók bonyolult tehetsége.
Mikor megérkeztünk Szekszárdra, az első kocsmában még csak a jó bor ízét kerestük a nagyvárosi boltok vese-ízű rozéi után. De hogy milyen a jó bor, azt inkább a társaság határozza meg, nem az íz. A nagy írók is megérkeztek, Szív Ernő figyelt, most is dolgozott, Darvasi László pedig odament beszélgetni az új résztvevőkhöz. A régiek és az újak nem lapogatták máris egymás hátát. A régieket talán páholybérletük, az újakat meg fiatalságuk kényelmesítette bele a maguk kis társaságába.
Építkezésből érkeztem ide, porosan, ragacsosan. Álmomban a légkondiból egyfolytában ömlött a homok, és kupacokban állt alatta. Nem tudtam, hogy ennyi piszkot hoztam magammal.
Másnap Szilasi László is megérkezett. Rövid, nem is patetikus bevezető után Az irodalom ellenségeinek sikátoraiba indultunk. Szív Ernő nem fanyalgott, mondatról mondatra, olykor vád nélkül küldött halálba különösen kifulladt vagy fel nem nőtt írói próbálkozásokat. Utána azért biztattak bennünket, hogy nem kell minden tanácsot megfogadni, mert ami így nem jó, az akkor lesz igazán rossz, ha minden tanácsot megfogadunk. Ebéd közben megfogalmaztam, hogy miben áll egy Magasiskolás tisztessége. Nem a legjobb írásod hozod el az alkotótáborba, hanem egy rosszat, ha igazán bátor vagy, a legrosszabbat, egy töredékes szöveget, amely teljességében még csak a kis írói kebledben él. Én elég bátor voltam.
Délután Szörényi László, a Mészöly Miklós Egyesület elnöke gondolatébresztő beszéddel köszöntötte a jelenlévőket. Ács Rezső, Szekszárd polgármestere számolt be nekünk a Mészöly tanya felújításáról. Móser Zoltán fotóművészt negyven éves ismeretség fűzte Mészöly Miklóshoz, diszkréten beszélt az író emberi méltóságáról. Szolláth Dávid a Jelenkor Kiadó Mészöly életműsorozatának legújabb kötetét mutatta be, a Sötét jeleket. A második világháború átadhatatlan tapasztalatáról, elbeszélhetetlenségéről beszélt, ami nem kis feladat egy nagy írónak sem. Dávid említette, hogy olvasta, Judith Herman Trauma és gyógyulás című könyvét (a poszttraumás stressz zavar klasszikusát), hogy jobban megértse Mészöly háború utáni írásait. Kisebb vita kerekedett a bajtársiasság erényeiről és negatív aspektusairól.
Este megnéztük a régi Mészöly-tanya alapjaiból kifordított romjait. Nyomasztó látvány volt a nagy löszös gödör, de illett a kemény és vízízű sárgabarackhoz, amit a közeli kiskertből loptunk. Reméljük, jövőre már bent, az újjáépült tanyában eszegethetjük a finom, érett barackot.
Komjáthi Tamás borospincéjében padokról néztük a PAD előadását. Dicső Zsolt már nem is olyan nagyon kicsi fia is olvasott fel verseket, természetes előadói tehetséggel. Komjáthi Tomi elmesélte, hogy sikerült elkapnia a kanyarban egy, a Porkoláb-völgybe tévedt malacot. Ági, a felesége, megsütötte, mi meg megettük. Aztán, Szolláth Dávid szavaival élve, ültük a baráti agapét, és miközben habzott a vér a poharakban, a PAD gitározott és énekelt.
Szilasi mondta még délelőtt, hogy egy nagy könyv évszázadokig emésztődik. A kis író este úgy gondolta, hogy a Magasiskola programjai is évekig emésztődnek, mert az összeszokott idejárók társasága még mindig a korábbi táborokról beszélt.
Reggel a redőny lyukacsaiba ragadt a nap narancsos színe. A légkondiból még mindig vékony csíkban csorgott a por.
