Julianne Moore rossz filmben is nagyon jó
Az első napokban Julianne Moore tartotta bűvkörében Karlovy Varyt, ő töltötte be a mézesmadzag szerepét idén, az 54. nemzetközi filmfesztivál nyitányánál. Ez már hagyomány itt, Hollywood egész sor sztárja és igazi nagy művésze volt első napi vendége a gyönyörű, bár idén lángoló katlanná melegedett városkának. Az áttetsző szépségű, vörös hajú Moore vonzotta a fesztiválközpontként működő Thermal Hotel elé a hatalmas tömeget, majd este átvette a művészi teljesítményéért átadott Kristály Glóbuszt.
A rajongók idén is odaadóan süttették magukat a gyilkos erejű napon, csak hogy megpillanthassák a vörös szőnyegen végigvonuló vendéget. A rajongás végig kitartott, míg a hatvan felé is sugárzóan vonzó színésznő el nem hagyta a várost. Ebben az a szép, hogy a nagyközönség fütyült arra, hogy a film, amit a vendég magával hozott, említésre sem érdemes. Érdekesség gyanánt csak annyi, hogy a nyitóesten vetített Az esküvő után egy svéd film amerikai remake-je. Bart Freundlich, Julianne Moore férje rendezte, aki szintén meghajolt főszereplő feleségével a színpadon. A film tele van lélektani bakugrásokkal, hiteltelen fordulatokkal, de tán így még jobban kitűnt, milyen nagyszerű művész Julianne Moore. Bármennyire is a Boogie Nights, a Távol a mennyországtól, Az órák, a Magnólia szerepeiben él elevenen az emlékezetünkben, lám, egy rossz film is lehet jó valamire. Ebből a hamis közegből többszörösen felragyogott, milyen érzékeny, mély emberséggel teremt figurát egy valódi tehetség az őt körülölelő hamis közegben is.
Az én szememben az idei fesztivál igazi sztárja Szergej Loznyica, aki Európa egyik legfontosabb rendezőjévé lett a Szelíd teremtéssel, a Donyeci történetekkel, a most Karlovy Varyba is elhozott legutóbbi filmjével. A Németországban élő 54 éves ukrán rendező persze nem vonul vörös szőnyegen, találkozni sem lehet vele, a versenyfilmek zsűrijének tagjaként tartózkodik a nyilvánosságtól. Viszont elhozta legutóbbi filmjét, a tavaly Velencében bemutatott A pert, és a szinte kizárólag fiatalokból álló közönség hangos tetszésnyilvánítása közepette a vetítése előtt ki is állt a színpadra.
Welcome, mondta közönségének a film előtt Loznyica (az ő esetében nevetséges lenne „isten hoztá”-ra magyarítani a kifejezést), tehát:
„welcome a harmincas évek Moszkvájában, a gyilkosok paradicsomában”.
Így mutatta be filmjét. Hangos ováció a közönség oldaláról. Egyértelműbb szavakkal nem is ajánlhatta volna nézőinek a majd 130 perces dokumentumfilmjét. Elmondta, hogy az archív felvételek, amelyekből összeállította A pert, eddig teljesen ismeretlenek voltak, felfedezésük és bemutatásuk az oroz nézőket is meglepte. Az archív film egy 1930-as évek elején lefolytatott „Sztálin-show” idején készült, egy gazdasági top vezetők ellen indított kirakatper teljes megörökítése, nyilvánvalóan propaganda célzattal, a szovjet hatalom erejének demonstrálására. A film az eredeti hangon szólal meg, Loznyica elmondta, a perről fennmaradt archív anyag az első hangos orosz mozgóképek egyike. A propagandacél nyilvánvaló, A per teljes felvételéből összeállított anyag hátborzongató. A vád az, hogy a gazdasági vezetők és csúcsszakemberek szabotázsokat szerveztek, lepaktáltak Raymond Poincaré francia miniszterelnökkel, mindenféle hazaáruló ügyletek során akarták visszacsempészni a kapitalista rendszert a szovjet hatalom helyébe. Az ügyész felolvasása csak a jellegzetes szóhasználatával és abszurd koholmányaival döbbenetes, ám ezután következik a valódi döbbenet. Maguk a vádlottak. Látjuk a hosszú jelenetet, ahogy sorban elfoglalják a helyüket a vádlottak padján, majd egyenként, tisztán hallható hangon beismerik a vádak igazát. Ezután ki-ki a maga módján vallomást tesz. Maguk elé rakott papírról olvassák fel vallomásukat a hazaárulásról, a szabotázsokról, s a célról, hogy a szovjet hatalom ellen esküdjenek össze. Némelyikük túl is teljesít, a felhozott vádakhoz még maga is hozzáteszi a kor megfogalmazásával előtárt bűnös tevékenységről szóló tényeket.
Abszurditásában lenyűgöző A per (tán nem véletlenül esik egybe a film címe Franz Kafka regényének címével), mert pontosan bemutatja a totalitárius hatalmi gépezet gyilkos működését, s azt is egyben, hogy a gépezet működésének elve mit sem változott. A hatalmi manipuláció, a koholt vádak terrorisztikus ereje mindenható. És a tény: éppen a megvádoltakban talál partnerre ebben a mocskos játszmában a hatalom. Ezért is tette fel a kérdést még a közönségnek Loznyica, tényleg dokumentumfilm ez? Hiszen a szereplői előre tudják, mit fognak mondani, és tudták, mit tesznek. Csak a beterelt közönség, amelynek arcait szintén gyakran mutatja a felvétel, csak ők nem tudják az igazságot, nekik szól az egész propaganda, a halálos manipulációs színjáték. Figyelemre méltó volt Loznyica erre vonatkozó megjegyzése a vetítés előtt: a per résztvevői mind tudták, miben vesznek részt, csak a közönség ártatlan.
Ezt a dokumentarista módszert Loznyica korábban már alkalmazta. Eredeti dokumentum felvételekből állította össze korábbi, Blokád című döbbenetes filmjét, amely archív felvételekből összeállított dokumentumban Leningrád halálos küzdelmét elevenítette fel a náci blokád idején. A hírek szerint Babij Jar témája foglalkoztatja, ahol 34 ezer ukrán zsidót irtottak ki a német megszállók. Még az is elképzelhető, hogy későbbi filmjeiben Loznyica eljut a mai ukrán hatalom politikai terror-játszmáinak, az igazságtalanul bebörtönzött politikai foglyok ügyének dokumentarista megmutatásához is. De addig is érzékelhetően egyre erősödő kritikával szólal meg filmjeiben a totalitarizmus irtózatos vétkeiről.
Mintha idén tágított volna korlátain Karlovy Vary eddig hagyományosabb tematikákhoz vonzódó fesztiválja. Erre utal a verseny meglepő indítása, amely figyelemébresztő felütésnek számít. A Monszun című versenydarab a kambodzsai születésű, brit színekben bemutatkozó Hong Khaou filmje az identitáskeresésről. Hőse harminc év után megy vissza szülőföldjére, Vietnamba, ahonnan gyerekként elmenekült, hogy most gyökereket keressen az életéhez, kulturális pontokat és hovatartozási felületeket. Ez eddig még szokványosnak is mondható, leszámítva az egzotikus távol-keleti helyszíneket. Ám a történet szolidnak egyáltalán nem mondható merész fordulata, hogy a jóképű főhős végül a megtalált meleg szerelem be- és kiteljesülésében talál rá a kötődési pontra. A rendező maga gyerekként menekült a Vörös Kmerek elől a Pol Pot rezsim idején, most azt mondja filmjéről: a meneküléssel, menekültekkel összefüggésben szeretne némi időt és helyet adni a nézőknek, hogy eltöprengjenek a kérdésen. Van ebben igazság, de valójában a Monszun csak egy szórakoztató lábjegyzet a mai menekültkérdés súlyos légkörében.
Bársony Éva
