Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
INTERJÚ
„A tapasztalataim összessége vagyok”
Bernardine Evaristo brit íróval Györke Ágnes készített interjút.
Bernardine Evaristo többszörösen díjazott brit író, aki rendhagyó stílusával és regényeinek különleges témáival méltán hívta fel magára az olvasók és a kritikusok figyelmét. Első verses regénye, az önéletrajzi ihletésű Lara (1997) családjának több mint százötven éves történetét meséli el, amely hét generációt és három kontinenst érintve bontakozik ki. A Larát több nagysikerű írás követte, például a Blonde Roots, Evaristo első prózában írt munkája, amely feje tetejére állítja a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet: az afrikaiak döntik rabszolgasorsba a fehér karaktereket a regényben (magyarul Ófrika Rulez! címen jelent meg Boda András fordításában). Az író május 23-án Budapesten tartott előadást A művészetek és a város című kétnapos konferencián.
KÖSZÖNTŐ
Kemény István köszöntője Fehér Béla hetvenedik születésnapjára.
„1990 februárjában, utolsó bölcsészkari szemeszterem kezdetén Szabolcsi Miklós tanár úr frissen megjelent könyveket osztott ki kortárs irodalom-szemináriumán, hogy ki-ki válasszon, miről, kiről fog kiselőadást tartani a tavasszal. A könyvek közt volt egy Zöldvendéglő című regény is, amiről már elkaptam pár mondatfoszlányt a rádióból, tehát legalább tudtam, hogy létezik. Ezt választottam. Hazavittem, és nekiláttam olvasni. Az elején valaki tevét nyúzott a Hajdúság kellős közepén. Tevét! Abban a pillanatban tudtam, hogy jól választottam. Ha egy regény így kezdődik, akkor azt csak elrontani lehet, de csak megalkuvásmentes, keserves, kitartó munkával – mert magától el nem fog romlani, az biztos. (Tevét!)”
FEUILLETON
Gyenge Zsolt beszámolója Elcseszett a világ címmel a 72. cannes-i filmfesztiválról.
„A képzelet, illetve annak egyik nagyon is e világi döntéseket megalapozni képes vetülete, a hit áll a versenyprogram egyetlen valódi remekművének, Terrence Malick A Hidden Life (Egy rejtett élet) című filmjének a középpontjában. Huszonegyedik századi kalandozásai után a kortárs amerikai filmművészet legrejtőzködőbb alakja visszatért az előző század közepére, és a második világháborús Ausztria egyik eldugott hegyi vidékéről forgatott lélegzetelálló mozieposzt. 1939-ben kapcsolódunk be a történetbe, mikor a farmján feleségével és két gyerekével szinte felhőtlen boldogságban élő Franz belső és külső harmóniáját az erősödő fajgyűlölet és a háború előszele zavarja meg. Hősünk a maga egyszerű józanságával nem tudja elfogadni, hogy a másik ember puszta másságán és az erre építő mesterségesen szított félelmen alapuló gyűlölet elfogadható, és a maga kis világában, apró közösségében minden külső nyomás ellenére nem áll be a sorba. Ellenállása nem látványos és nem hősies: csupán nem hajlandó terményt adni a hadseregnek, a falubéliek rosszallásától kísérve nem áll be önkéntesnek, majd mikor behívják, nem hajlandó a parancsoknak engedelmeskedni. Még akkor sem képes a legkisebb kompromisszumra sem, mikor egyértelművé válik, hogy nemcsak ő, hanem legféltettebb családja is megszenvedi a makacsságát, és ehhez tartást a számára a jó és rossz helyét megfellebbezhetetlenül kijelölő hit adja. A legtöbb kritikus meglátása szerint ez a film a hitről szól, ám úgy gondolom, hogy Franz – valós eseményeken alapuló – példája sok inkább az e világi következményekről, illetve a hit ilyen mértékű követésének, stabilitásának a lehetetlenségéről beszél.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Selyem Zsuzsa Susan Sontag kis kézmozdulata címmel írt recenziót Nádas Péter A szabadság tréningjei című esszékötetéről.
„Nádas Péter szabadságtréningjei egyre kíméletlenebbek. Pedig ez a kis könyv egyáltalán nem fenyeget azzal a kelet-közép-európai viszonyrendszer- és emberi állag elemzéssel, aminek a végeredménye az a híres „Nagyon sajnálom.” volt; a szabadságharc szűkölő dinamikáját se dörgöli felnőtt, demokratikus arcunkba, mint a Párhuzamosokban; forgácsok, szilánkok, műhelymorfondírozások az íróasztal széléről, gondolhatnánk. És akkor bevillan egy fotó vagy egy mondat Nádas íróasztaláról. De hiszen nincs is neki perifériája. Abban a rendben, ami ott van, az alaposan meg is lesz vizsgálva.
Első ránézésre négy rész van, négy részecske négy különböző időben: az Észrevételek 1976-ból, a Hírek 1974-ből, az Álomháztartás 1991-ből és A szabadság tréningjei 1999-ből. 2019-ben harminc éve lesz annak, hogy szétrohadt a Szovjetunió, és az általa uralt és kontrollált országok akkori lakóinak egy látványos része azt hihette, végre eljött a szabadság, vagy valami ilyesmi. Aztán látjuk, mi van. Persze a harminc év is jó alkalom arra, hogy tisztázzunk pár dolgot ekörül a szabadság körül, ahogy jó alkalom volt 1999-ben a tíz év, de akkoriban nem jelent meg kötetben ez a hosszabb írás, 2000-ben a Magyar Narancs közölt belőle részletet, 2003-ban az Élet és Irodalom (ÉS, 2003/40., október 3.), majd a Hátországi napló 2006-ban. De nem ugyanaz a szöveg, ha a főbb történetek, leírások meg is egyeznek.”
KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL
Háy János: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom című könyvéről.
Margócsy István: Kisebbségben
„Oh, a magyar irodalomtörténetben, láthatjuk, soha nem uralgott az igazság – félrement, mint ebben az országban annyiszor, annyi minden. De időnként támadnak nagy igazlátók és igazmondók, s szózatuktól – bízzunk benne – megváltozik majd a leküzdhetetlen hagyomány (amely „köszönő viszonyban sincsen a valósággal”), s tiszta fényben tündöklik fel a magyar irodalom lényege: „az irodalmi mű alapvetően mindig valóságkérdés”. Hogy mi a valóság, hogy mi a valóság kérdése, hogy az irodalom hogyan kérdez rá a valóságra, az maradjon az igazlátó titka (becsületszóra elhisszük neki persze, hogy ő tudja…), örvendjünk hát annak, hogy végre, oly sok balszerencse közt, oly sok viszály után, végre eljött, aki rendet csinál (mondhatnám: rendet vág), s kijelenti: „mi a művészet alapkérdései felől nézzük az életművet”. Hát igen, ennek tényleg itt volt az ideje; mások, a többiek, az utóbbi kétszázötven évben, biztosan tévedésben voltak afelől, mik is a művészet alapkérdései… A kár csak az, hogy világos választ e könyv sem ad, hiába beszél hétszáz oldalnyit.”
Fűzfa Balázs: Egyszemélyes popzenekarok?
„Háy János persze nem klasszikus irodalomtörténetet ír. Felesleges méricskélnünk, ki hány oldalt kap ebben a könyvben, s hogy kinek jár egynél több fejezet novellisztikus bővítésekkel vagy fordulatokkal (Petőfi, Jókai, Weöres, Kassák, Szabó Lőrinc, Szabó Magda), s kinek nem. Hogy miért szerepel benne Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Erdély Miklós, Vígh Mihály, s miért nem szerepel Radnóti, Németh László, Karinthy. Hajnóczy és Petri miért igen, Nádas, Esterházy, Parti Nagy, Kovács András Ferenc, Markó Béla és még sokan mások miért nem.
Valami más lehet a titka ennek a könyvnek. Talán olyan – iszonyatos mennyiségű munkával megteremtett! – egyszemélyes irodalomtörténet ez, amelyben a tankönyvfigurák élő szereplőkké szeretnének változni? Melyben az ő sorsuk a mi sorsunk modelljévé válhat? Ezért olvashatunk ugyan olykor a művekről is élénk és friss megállapításokat, de vélhetően elsősorban mégiscsak az életsorsok referenciális megelevenítése a lényeg az alkotó számára.”
VERS
A versrovatban Szlukovényi Katalin és Toroczkay András versei olvashatók. Mutatványként Szlukovényi Katalin versei közül szerepeljen itt az egyik:
Lift
Az új munkahelyemen reggelente
fölfelé menet a felvonó tükrében
ijedten néztem, milyen püffedt az arcom,
mennyire öreg, másnapos, de aztán
beszálltak mellém kollégák, köszöntünk,
kilestem őket is, és megnyugodtam:
ahogy elnézem, ebben a tükörben
mind egyaránt rondák vagyunk, mindegy,
ez van, ez az út visz az emeletre.
PRÓZA
Légrádi Gergely, Jónás Tamás és Marton-Ady Edina prózája.
Tárcatár: Turi Tímea.
Részlet Jónás Tamás Szerelmeskönyv című írásából:
– Be akarom neked mutatni a barátnőmet – ezt úgy mondta, mintha azt mondaná, ugyan neki nincsenek ekkora mellei, mint nekem, de ő is egy érdekes lány, ha másért nem, hát mert én azt állítom.
– Tudom – ezt se hallotta meg, már ment is, hogy elém hozzá leendő szerelmemet.
Hatan ültünk az asztalnál, ő és én a legtávolabbi pontokon, mintha a többiek távol akartak volna tartani minket egymástól. Milyen hiábavaló igyekezet volt. A vele szemben ülő lány folyamatosan szóval tartotta, nem törődött vele, hogy megszakított egy olyan beszélgetést, amit talán senki másnak nem engedek meg, de ő a túljátszott részegségére hivatkozva közénk lépett, egy lényeges mondat közepén voltam, s olyan közel Annához, hogy el kellett löknie minket egymástól. Éppen elmondtam neki egy verset, amire nagymellű barátnője szólított fel, engedtem ennek az olcsó manipulációnak, Anna szemébe mondtam a sorokat, ritmust tévesztettem, zavaromban elcsuklottam, a hátam mögött ugyanis a csapos barátom elejtett egy poharat, ránk figyelt ugyanis, éreztem a méltatlankodását, nem szabadott volna a lánnyal szóba elegyednem.
Részlet Turi Tímea Miért nem tudnak írni a kamaszok? című írásából:
„Ekkor, a folyosóügyeleten olvastam először a Csók című történetet. Esti Kornél érettségi ajándékként meglátogathatja a tengert, egyedül! És a vonatúton vele szemben ott ül egy gyönyörű, érett asszony és a taszító, beteges lánya. Végtelenül kínos jelenetek sora. A hosszú vonatút egy rövid, sötét alagúton is átvezet, ahol a csúnya lány hirtelen megcsókolja Estit. Ez a viszolyogtató csók lesz Esti beavatása a felnőtt életbe, ez a taszító érintkezés, ami után Kornél boldogan vetheti magát az olasz tengerbe, miközben – sejtjük – a lány épp egy zárt intézet falai között fogja folytatni az életét.
Egyedül voltam a folyosón, a szívem hangosan lüktetett a torkomban.
Az első kezdeményező nő, akiről valaha olvastam!”
FILM
Stőhr Lóránt Pedro Almodóvar Fájdalom és dicsőség című filmjéről írt.
„Bár a Fájdalom és dicsőség cselekménye kiszámítható, stílusa széttartó, a színészek, mint Almodóvar filmjeiben mindig, kiválóak, és elviszik a hátukon a filmet. Antonio Banderas, aki Almodóvar nyolcvanas évekbeli alkotásainak forrófejű hőseit alakította, idősödő színészként a mester alteregóját játszhatta el. Ez a rendezői döntés nem mellőzi az ellentmondásokat. Amikor az első snitten a kamera a víz alatt siklik egy medence mélyén, és ráközelít Banderas kisportolt, hatvan körül is jó karban lévő testére, akkor némi hitetlenkedéssel kell hallgatnunk szubjektív narrátorhangját az őt gyötrő testi fájdalmakról. Idővel azonban Banderas feledteti a kezdőképet, mi több, azt is, hogy egy hollywoodi sztárt látunk, mert mélyen átélt alakítást nyújt a zavarodott, útját vesztett, súlyos veszteségeket cipelő férfi szerepében.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
