L-E-V: Love Chapter 2, Trafó, 2019. május 24., 20:00
Mozgással létrehozott költészet. Így foglalta össze egy újságíró, hogyan viszi színpadra a Sharon Eyal és Gai Behar által 2013-ban alapított társulat, a L-E-V Dance Company az emberi érzelmeket. Bár világhírű koreográfusként tartják számon, maga Eyal nem igazán tud azonosulni ezzel a címkével, ugyanis jóval összetettebbnek látja a feladatát:
„A koreográfusokat úgy tekintik, mint táncot betanító embereket. Én egy egész atmoszférát teremtek meg, érzelmekkel dolgozom, ezeket viszem színpadra, így hát az előadásaimnak rengeteg eleme van. Azt teremtem, amit szeretek: szeretek táncolni, és szeretek teremteni is. Ez viszont nem azt jelenti, hogy nekem kell kitalálnom egy történetet és a szereplőit, vagyis narratívát kell felépítenem a tánccal. Története ugyanis mindennek van, a szereplők is önmaguktól fogva léteznek, nem nekem kell megalkotnom őket. Én leginkább abban a történetben hiszek, amely a test legmélyéből érkezik.”
Valami ilyesmit várhatunk a L-E-V előadásaitól: történeteket, amelyek talán minden nézőnek mást mondanak, szereplőket, akik minden alkalommal kemény önismereti utat tesznek meg, amíg kitalálják, mit, mennyit és hogyan mutassanak meg magukból, és a művészeti vezetőket, akik nem is annyira vezetik, inkább kísérik őket ezen az úton.
Eyal és Behar tizenhárom éve dolgozik együtt nagy sikerrel. Rajongók és kritikusok egyaránt egyetértenek abban, hogy a közös társulat egy újabb, magasabb dimenzióba emelte a munkásságukat. A jelenleg tizenkét taggal operáló L-E-V neve, ha héberről magyarra fordítanánk, SZ-Í-V lenne – nem véletlenül, ugyanis az érzelmek minden előadásukban hangsúlyosak. Két legújabb, néha egyben, néha külön bemutatott műsoruk pedig kifejezetten a szerelem témájára épül.
Az első ilyen „szerelmes” előadásuk alapja valóban a költészet volt. Neil Hilborn OCD című verse egy obszesszív-kompluzív zavarral élő ember belső monológja, aki bukdácsol az életét uraló kényszeres gondolatok és tevékenységek mindent átszövő hálójában, és keresi az utat a partneréhez, aki kezdetben bájosnak találta az OCD tüneteit, mostanra viszont már inkább tehernek érzi.
Eyal állítása szerint újra és újra elolvasta ezt a verset, és már a sorokba belelátta azt a koreográfiát, ami később színpadon is megvalósult OCD Love címmel. Ez volt munkássága során az első alkalom, hogy nem a mozgás oldaláról közelített meg egy témát, hanem valamilyen más műalkotás motiválta arra, hogy továbbgondolja, hogyan működhetne egy vers ritmikája, na meg az általa megteremtett világ, a színpadon is.
Ez pedig még csak a kezdet volt. Második szerelemtémájú előadásuk, a Love Chapter 2, még annyi fogódzót sem ad a nézőnek, mint az OCD Love, ahol akár a vers szövege, akár magának az OCD-nek az ismerete segítheti az értelmezést. A Love Chapter 2 az alkotók leírása alapján arról a szerelemről szól, amiből mindig hiányzik valami, éljünk akár (látszólag) boldog kapcsolatban, vagy (látszólag) magányosan, egyedül. A pillanatról, ami olyan hamar tovatűnik, és úgy érezzük, valamiért nem volt teljes, nem volt elég.
Az érzelmeket egészen a szélsőségekig tolják el a művészek, eljutnak a legsötétebb boldogtalanság pillanatáig és az őrjítő, szétfeszítő, kirobbanó örömig: mindent meg akarnak mutatni, ami a szerelem lehet. Márpedig az tényleg minden lehet, akárcsak mindennek az ellenkezője, hiszen a változás hosszabb folyamata is belesűrűsödik ebbe az ötvenöt perces előadásba. Vagy annak egy-egy pillanatába.
„Élő, szerető, működő lény vagyok, aki szeretetdarabkákká robbant szét – ez a robbanás vagyok én magam”.
Erre az életérzésre számíthatnak a nézők, akik május 24-én megnézik a Love Chapter 2-t a Trafóban. És talán az is meglátja majd önmagát ebben az elé tartott, fénnyel és zenével operáló, örökösen mozgó-kavargó tükörben, aki most még nem is gondolná magáról…
Az írás az alábbi források felhasználásával készült:
https://www.jpost.com/Israel-News/Culture/Poetry-in-Motion-428718
https://the-talks.com/interview/sharon-eyal/
https://dancemagazine.com.au/2018/12/sharon-eyals-l-e-v-dance-company-the-heart-of-ambiguity/
