Egy évadon keresztül minden este színházba ment. Most nappal kiállítást kurál, forgat és Múzeumi Disputát szervez, éjjel színházat próbál. Nem volt egyszerű megtalálni rá az időt, de végül nagyszerű beszélgetésben volt részünk a Ferenczy Múzeumi Centrum vezetőjével, Gulyás Gáborral. Szó esett a korszerű és az üdítően korszerűtlen művészetről, a múzeumi tereket elfoglaló színházról és a kurátori munka legélvezetesebb részéről is.
Idén Ön volt a POSZT egyik válogatója. A benyomásait több interjúban is elmondta már, úgyhogy inkább azt kérdezném: ezek az intenzív színházi élmények hatottak valamiképpen arra, ahogyan kurátorként, múzeumvezetőként és művészetközvetítőként gondolkodik?
GULYÁS GÁBOR: Fogalmam sincs. Valószínűleg igen. Amióta az eszemet tudom, rendszeresen járok színházba, de ennyire intenzíven, ilyen hosszú időn át korábban soha nem néztem előadásokat, mint az elmúlt egy évben. Sok jó élményem volt, ezek nyilván befolyásolták a gondolkodásomat, de olyan revelatív nagy élményről, amelyről most úgy vélekedhetnék, hogy radikálisan megváltoztatta a művészethez vagy valamely társadalmi, egzisztenciális ügyhöz való viszonyomat, nem tudok beszámolni. Rég történt ilyesmi velem, utoljára az Ács János rendezte Marat/Sade-előadás, majd a Gaál Erzsivel való beszélgetéseim mozdítottak ki radikálisan az addigi medremből. Fiatalon ez persze egyébként is életszerűbb.
Végignézve sok-sok színházi előadást, mi volt a benyomása, mik azok az aktuális témák és életkérdések, amelyek leginkább megjelennek most a színházművészetünkben? Mások, mint amiket a kortárs képzőművészetünk dolgoz fel?
Vannak a művészetnek olyan nagy témái, melyeket érdemes időről időre elővenni, mert mindig másként aktuálisak. Itt természetesen vannak hasonlóságok, sőt átfedések is, de tematikus közelítéssel csak nagyfokú leegyszerűsítés révén lehet közös nevezőre hozni a színházat a képzőművészettel. A művészeti, esztétikai szempontból izgalmas témák ugyanis épp az adott művészi produktum jelentésrétegei és hatásmechanizmusai miatt válhatnak jelentőssé, ilyen értelemben a tartalom nem választható le arról a komplex elemről, amit jobb híján, meglehetősen pontatlanul formának szoktak nevezni.
De nem akarom megkerülni a kérdést. A társadalmi, politikai anomáliákra reflektáló művek egy rövid apátiás időszak után most újra aktuálisnak tetszenek, különösen azok, amelyek történelmi távlatot is képesek megjeleníteni. Szintén korszerűnek érzem a globalizáció jelenségeit tematizáló művészeti projekteket. De a tematikus újszerűség sem a képzőművészetben, sem a színházban nem jelent önmagában értéket, sőt néha kifejezetten üdítő korszerűtlen projektekkel találkozni, ha azok magas esztétikai nívót hordoznak.
Készülőben van a Magyar szürrealizmus című kiállítás, amely az Art Capital idején látható. Ezen a kiállításon, amelynek Ön a kurátora, majdnem 50 magyar alkotó jelenik meg, Csontvárytól a mai magyar képzőművészetig. Hogyan válogatott, mi vezérelte a kiállítás összeállításakor?
A szürrealizmust nem stílusként vagy felfogásként, hanem az avantgárd egyik történetileg meghatározható irányzataként gondolom el, amely a húszas években indult Párizsban és 1969-ben, a francia szürrealista csoport feloszlásával meg is szűnt. Ilyen módon Csontváry inkább az előzményekhez sorolható – a Tengerparti sétalovaglás című, utolsó ismert festménye egy ilyen teremben kap helyet –, a kortársak közül pedig az 1923-ban született Reigl Judit az egyetlen művész, aki megjelenik ezen a tárlaton.
Eged Dalma kollégámmal, akivel közösen dolgozunk a kiállításon, a művészek kiválasztása szempontjából egyfajta reprezentativitásra törekedtünk, vagyis próbáltunk minél nagyobb körből meríteni. Természetesen az szintén fontos cél, hogy ezektől az alkotóktól izgalmas, fontos művek kerüljenek ki. De ez még kevés lenne. Egy kiállítás attól lesz izgalmas, ha az ott látható művek dialógusba kerülnek egymással, ha a szituáltság (aminek megteremtése számomra a kurátori munka legélvezetesebb része) képes az értelmezés szempontjából termékeny perspektívákba állítani a műalkotásokat. Ez az egyik legfontosabb cél itt is.
A kiállítás leírása szerint egy másik célja az, hogy bemutassa: a szürrealizmus irányzata meghatározó volt abban, hogy a modernitás látásmódja teret nyerjen a magyar képzőművészetben. Miért gondolja így?
Ez nem az én mondatom, de jórészt egyetértek vele. Nézze: a magyar képzőművészetnek nincsenek olyan régi előzményei, mint az itáliainak, a németalföldinek vagy akár a spanyolnak. A fősodorba meglehetősen későn, a romantika idején kerültünk be, főként a historizmusnak nevezett irányzat képviselőinek köszönhetően. A XX. század elején viszont már nemzetközi szintű volt a hazai képzőművészet, s ehhez az avantgárd mozgalmak is jelentősen hozzájárultak. Néhány művésztelep s persze Budapest is fontos művészeti központtá vált, de akadtak évtizedek, amikor a legfontosabb magyar művészeti színtér Párizs volt. Az, hogy a modernitás látásmódja teret nyert nálunk, nem kis részben Párizsnak köszönhető. És mivel ott volt a szürrealizmus központja, valamelyest erősebb volt a kapcsolódás, mint például az Olaszországból indult futurizmushoz vagy a Németországban domináns expresszionizmushoz, bár azok is megtermékenyítették a hazai színteret.
Az Ön meglátása szerint mennyiben változtak a szürrealizmus fogalmához köthető képzőművészeti törekvések és eszközök az évtizedek során? Mit kutat egy mai szürrealista, milyen valóságon túli valóságot?
A szürrealista képzőművészetnek kezdettől fogva több olyan iránya volt, amely például motívumhasználatában vagy az automatizmusok használatában elkülönült, de mindegyiket meghatározta egy olyan szándék, amely a tapasztalati valósággal szemben egy azzal párhuzamba állítható, de másfajta (mélyebb, tágabb vagy éppen csak másképpen szerveződő) valóság megjelenítését célozta. Azt hiszem, a képi szürrealizmus ma sem jelenthet mást.
Kérdés persze, hogy lehet-e manapság hiteles szürrealista képzőművészetet létrehozni. Az én válaszom az, hogy elvileg igen. A művészettörténet véget ért, legalábbis abban a formájában, ahogyan azt az iskolában tanultuk, vagyis hogy különböző irányzatok váltották egymást egy fejlődésnek nevezett logika mentén. Ma lényegében bármilyen stílusirányzatban lehetséges hiteles műalkotást létrehozni, ám ennek ugyanúgy rezonálnia kell a jelenkorra, mint a régi műalkotásoknak a saját korukra. Ez a feltétel nem igazán kedvez ma a szürrealizmusnak, hiszen egy olyan világban élünk, amelyben a virtualitás térhódításával – mondjuk a három évtizeddel ezelőtti állapotokhoz képest – a szürrealizmus az életünk részévé, azaz reálissá vált.
Talán az is a POSZT hatása, hogy a kiállítás tereit egy színházi előadás díszletként fogja használni. A Sardar Tagirovsky által rendezett Az ember tragédiája hogyan kapcsolódik a Magyar szürrealizmus kiállításhoz?
A kiállítótérben megszülető színház régi mániám, már Debrecenben, a MODEM-ben is volt ilyen – mások mellett – Horváth Csaba rendezésében. Egyébként ugyanő csinált előadást Milorad Krstic projektjéből, a Ruben Brandtból 2011 végén a Műcsarnokban, amiből később a film is létrejött. De Szentendrén sem ez az első eset, a tavalyi Art Capitalon is volt színházi produkció. Persze ez annyiban más, hogy itt egy új, független társulat szerveződött, akiket mi befogadtunk arra a félévre, amíg létrehozták az első produkciójukat. Személy szerint nagyon sokra tartom azt a művészi elhivatottságot, amely mentén ezek a fiatal emberek dolgoznak. Az előadás a Ferenczy Múzeumban, de nem a kiállítás terében lesz, magyarán nem kapcsolódik közvetlenül a tárlathoz. Ugyanakkor az idei Art Capital témájához, az álom-tematikához nagyon is szervesen kötődik.
