+ Irodalom

Tóth Krisztina ezzel az írással köszönti a könyvfesztivál díszvendégét – Az Élet és Irodalom 2019/17. számából

élet és irodalom

Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

KÖSZÖNTŐ

 Tóth Krisztina Autoriter apáink, avagy a visszaélés poétikája című írása köszönti a könyvfesztivál díszvendégét, Karl Ove Knausgård-t.

 „Min Kamp. Jé. Micsoda egy cím. Eltöprengtem, hogy mi lehet a célja valakinek, aki az európai kultúrtérbe behajít egy ilyen könyvcímet, mint valami kibiztosított kézigránátot. Talán provokálni akar? Majd kiderül. Nem valószínű, de járjunk utána! Ahogy haladtam apránként előre a szövegben, egyre világosabbá vált, hogy a szerzőtől semmi sem áll távolabb, mint a provokáció. És egyáltalán, bármiféle hatásra való törekvés. Esze ágában sincs provokálni, nem is gondol az olvasóra. Figyel. Nem akar elképeszteni, meghatni, ráébreszteni semmire: csak rögzít, mesél, komponál, koncentrál a szavakra, a ritmusra. A regény által gondolkodik magáról.”

FEUILLETON

Urbán Bálint Emlékezés, alkotás, valóság című esszéje Knausgård monumentális vállalkozásáról szól.

„A Harcom tehát monumentális vállalkozás, egy brutális méreteket öltő forma keretei között kidolgozott és konzekvensen végigvitt irodalmi és esztétikai program, mely az önéletírás hagyományából táplálkozik, annak horizontját azonban mind a forma monumentalitása, mind a regény narratív konstrukciója, mind az önéletírási konvencióktól markánsan eltérő, nagyrészt esszéisztikus elemek beépítése révén egyértelműen kitágítja és felforgatja. Nem csoda, hogy számos kritikus Az eltűnt idő nyomábanhoz hasonlította. A modernség nyelvileg túlhajtott prózanyelvét természetesen hatalmas különbségek választják el a norvég író által működtetett regénydiskurzustól, mindazonáltal az összehasonlítás mégis megállja a helyét, ha az epikus forma szinte elrettentő monumentalitása, az emlékezéspolitika lehetőségei, az írás metanarratív tematizálódása és az íróvá válás, az írói identitás elnyerésének kérdései alapján állítjuk párhuzamba a két eltérő szövegvilágot. Proust mellett egy másik lehetséges, és sokszor talán pusztán csak politikai okokból mellőzött hatástörténeti modell, mely egyébiránt szintén a modernség (bár annak egyszerre klasszikus és esztétizáló) világából származik, Knut Hamsun Éhsége. Hamsunnal kiszélesedett a norvég irodalom és a világirodalmi körforgás közötti északi átjáró, melyet nem sokkal korábban Ibsen és Björnson nyitottak meg.”

EX LIBRIS

Teplán Ágnes négy norvég könyvről ír:

Morten A. Strøksnes: Tengerkönyv

Karl Ove Knausgård: Játék (Harcom 3.)

Linn Ulmann: A nyugtalanok és

Ida Hegazi Høyer: Bocsáss meg

című köteteiről.

INTERJÚ

 „Itt már nem lehet tovább hülyéskedni”

Zelei Dávid beszélget Sári B. Lászlóval.

 „Mi jön a posztmodern után?”, teszi fel a kérdést a Literatura 2018/1-es számában Sári B. László, a Pécsi Tudományegyetem docense, aki azóta egy amerikai, francia, olasz, orosz és magyar viszonyokat is tárgyaló Helikon-számban (2018/3) boncolta tovább a témát, és könyvet is ír az amerikai poszt-posztmodernről. Ezeroldalas rendszerregényekről, iróniáról és annak hiányáról, a szerző és a szubjektum feltámadásáról, nagy és kis narratívákról, no meg Wallace-ről, Franzenről, Pynchonról és DeLillóról beszélgettünk.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

 Károlyi Csaba Autokefál című kritikája Kompolthy Zsigmond Pannon pestis című regényéről szól.

 „A Pannon pestis negatív utópia. Az Orwelltől Atwoodig ívelő nagy hagyományú műfaj szabályai szerint építkezik. És beilleszkedik abba a sorba, melyben Spiró György, Térey János, Potozky László, Kemény Zsófi vagy Totth Benedek újabb disztópiái találhatók. Ugyanakkor olvasható a regény kissé szürreális társadalmi szatíraként is, miként egyébként Spiró Feleségversenye és Kőbékája is. Egyértelmű rendszerbírálat van benne. Ráadásul Kompolthy egy természeti csapás köré építi regényét: kitör a pestis. Boccacciótól Defoe-n át Camus-ig sok feldolgozása van ennek is. A Pannon pestis, mint címe jelzi, hungarizálja a jelenséget. Ez a pestis a miénk.”

KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL

György Péter Faustus Afrikában című könyvéről ketten is írtak.

Bárány Tibor: Változatok az egyedire

 „A Faustus Afrikában esszéi a kívülállás és az önazonosság – egymással összefüggő – kérdéseire keresik a választ. A „magyar” fejezet további írásai (az Ajtony Árpádról és Szerb Jánosról készült portré, illetve a Kertész Imre korai vígjátékait elemző esszé; ezeket részben az köti össze egymással, hogy a kortárs kulturális kánonokból kihullott vagy eleve bele sem került szövegekkel foglalkoznak) éppen úgy, mint a később Londoni Iskolának nevezett, részben „emigráns” festőkből álló brit művészcsoport tevékenységéről szóló rész írásai. A kötet főhőse Frank Auerbach – valamint két közeli rokona: Samuel Beckett és William Kentridge; róluk a nyitó- és a zárófejezet szól. (A Faustus Afrikában cím és a borító szintén a johannesburgi képzőművész híres színházi produkcióját idézi.) Három olyan alkotó áll tehát a középpontban, aki a saját identitásán végzett kitartó munkájával képes volt eljutni a „politikán túli szabadsághoz”, s műveivel úgy színre vinni a személyiség megalkotásának részben szükségképpen politikai természetű kérdéseit, hogy maguk a művek kívül maradjanak a közvetlen ideológiai értelmezhetőségen.”

Pál Sándor Attila: A realizmusra várva

„Nehéz könyv, nem könnyű olvasmány, s széttartóbbnak is érzem az utóbbi évek munkáinál. Valamivel kiábrándultabb is talán. Ugyanakkor számomra nagyon imponáló a szerző szinte végtelen demokratizmusa: a Zámbó Jimmy-musicalról írott kritikája és Jimmy-nekrológja kapcsán fejti ki, hogy miért ne hathatna célközönségére ugyanolyan katartikusan Jimmy, mint egy komolyzeneértőre bármely darab? „(…) hihetetlennek és hiteltelennek tartjuk mindazok katarzisát, akik egy számunkra nyomasztó művészetben ismerik fel önmagukat” (15). E demokratizmus jegyében, és persze a realizmusfogalom viszonyrendszereit tekintve került egymás mellé megannyi alkotói karakter és művészi felfogás, Beckett-től magyar naplóírókon és a Londoni Iskola festőin át a True Detective és a The Leftovers sorozatokig valamint Kentridge-ig.”

VERS

 A versrovatban ezen a héten Berta Ádám versei és Lesi Zoltán nagyobb ciklusának három darabja olvashatók. Mutatványként Berta Ádám egyik versét adjuk itt közre:

Mit mond a fa?

Folyamatosan leveleket növesztettem,
rám jártak a rigók meg a többi madár,
fújta a szél a leveleimet, termést hoztam,
fotoszintetizáltam,
most jól elvagyok itt a fagyban, a hó alatt,
legalább szusszanok egy kicsit,
figyi, ne is nézz rám, nem vagyok látványos,
csak állok itt, menj tovább,
tegyük teljessé a kikapcsolódást.

PRÓZA

Gáspár-Singer Anna, Kollár-Klemencz László és Petőcz András prózája szerepel a héten.

Tárcatár: Németh Gábor 

Részlet Petőcz András Feküdni, mozdulatlanul című írásából:

„Minden este. És most is. Csak néz maga elé. A sötétben. Mindenféle hangok. Váratlan reccsenés. Kopogás a falban. Valami zizeg. Meg surrog. Ismeretlen lények.

Öt éve már, hogy egyedül van. Öt éve nem tudja megszokni ezt a furcsa zizegést. Vagy surrogást. Meg a váratlan reccsenéseket, koppanásokat. Mondták, hogy jobb lesz. Hogy nyugodtan elalszik. Hogy nem szorong majd a sötétben.

Azt is mondták, hogy „a Róza néninek csak az emlékei zizegnek! Nem kell azoktól félni, Róza néni! Az emlékek nem bántanak sem nappal, sem éjszaka, csak vannak, és az, hogy vannak, az talán nem is baj. Addig jó, amíg vannak emlékeink.”

Ilyeneket mondanak az ismerősei, meg a rokonai. Főleg a rokonai. Ezeket mondja Eszter is, a dédunokája. Aki feljár hozzá hétvégeken, hogy hozzon neki egy kis meleg ételt. Meg segítsen. Bevásárolni, mosogatni, mosni. Mikor mit. Ami kell.”

SZÍNHÁZ

Molnár Zsófia a József Attila Színház Lila ákác című előadásáról írt.

„A zeneválasztás tulajdonképpen pozitíve merész – és remekül működik is, a dalok sokat tesznek hozzá az eredeti regényből jó ízléssel és humorérzékkel adaptált, ahogy Déry Tibor fogalmazott a Nyugatban: Szép Ernő »csodálatosan szép érzékeltető stílusát« megtartó szöveghez (Guelmino Sándor munkája), még ha az utalásokat értő cél- és a teátrum törzsközönsége nem feltétlenül esik is egybe. Példának okáért a Csókolom zenekar Repeta/Persze című számára hangszerelt süteményevés egyenesen nagyjelenet.”

HANGOSKÖNYV

Ruff Borbála Egressy Zoltán Júlialepke című hangoskönyvéről írt, amelyet Ónodi Eszter olvas fel.

„Noha Egressy 2017-ben, az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent Júlialepke című novellagyűjteményéből – amelynek, ki tudja, miért, a benne foglalt harminc novella ellenére  Harminckét vallomás alcíme – csak tíz került a hangoskönyvre, mégsem veszített tematikai sokszínűségéből, hacsak abban nem, hogy a válogatás mellőzi a „férfinovellákat”, kizárólag nőket állít középpontba.  Az ő életük krízisei is épp eléggé változatosak: a kilátástalanság, meg nem értettség, kártékony szülő–gyerek vagy házastársi viszony, pedofília, keserű kompromisszumon alapuló munka érintettjei a lemez elbeszélői.”

TÁRLAT

Széplaky Gerda Ránk kényszerített szerepek című recenziója Gaál Kata Iskolapélda című kiállításáról  szól (Várfok Project Room, megtekinthető május 4-ig).

„Gaál munkáiban az a különös, hogy egyfelől mintha elvont téziseket jelenítenének meg narratív-figuratív eszközökkel, minek okán nagyon könnyű „érteni” a bennük megfogalmazódó állításokat; másfelől viszont a feje tetejére is állítják ezeket: olyan sokféle jel, üzenet van kódolva egy-egy kompozícióban, hogy az szükségképpen ellentmondások vizuális halmazává változik. A falakon függő alkotások eleve nem is képek, hanem sokféle műfajból összegyúrt alkotások: egyszerre ready made-ek és montázsok, szobrászati tárgyak és grafikák.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.

Az ÉS elérhető online is: www.es.hu

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top