Emanuel Gat és társulatának előadása a Trafóban (Sunny, 2019. április 13.)
A Budapesti Tavaszi Fesztiválon olyan különleges produkció vendégszerepelt a Trafóban, amely másfajta nézői élményt nyújtott, mint általában a kortárstánc-előadások, és a táncosoktól is egészen mást kívánt. A Sunny című performansz után a koreográfussal, Emanuel Gattal, Juhász Péter táncossal és az izraeli nagykövetséget képviselő Fares Saebbel is tudtunk váltani pár szót. A fő téma természetesen Gat híres módszere volt: az élőben történő, „real-time” koreografálás.
Emanuel Gat izgalmas és rendhagyó alakja a nemzetközi kortárstánc-szcénának. Meglepően későn, 23 évesen kezdett tánccal foglalkozni, addig karmesternek készült. 2004-ben alapította meg a tánctársulatát Tel-Avivban, majd 2007-ben áttelepültek Dél-Franciaországba. Gat maga is kiváló táncos és performer, de az elmúlt évek nagy nemzetközi sikert elért előadásait koreográfusként jegyzi. Csakhogy valószínűleg rögtön ki is javítaná az iménti mondatot arra, hogy a társulat egésze alakítja ki a koreográfiát. A legutóbbi előadásai ugyanis, így a 2016-ban létrehozott Sunny is, szinte teljes egészében improvizációból épülnek fel. Mégis határozott struktúrájuk és irányuk van. Folyamatosan érezni az alakuló mű húzását, belső formálóerőit a színpadon, nincs egy pillanatnyi elbizonytalanodás vagy üresjárat a váratlanul változó jelenetek és az intenzív atmoszféraépítés során. Hogyan lehetséges ez?
Emanuel Gat elmagyarázta, hogy szabályok által messzemenőkig meghatározott környezetben és struktúrában improvizálnak a táncosok, és az improvizáció elemkészletét is előre tisztázzák.
„Létrehozzuk a teljes szabályrendszert az előadáshoz – fogalmazott. – Ez olyan, mint egy játék: van egy csomó szabályunk, csak azokon belül lehet gondolkodni. De a performanszhoz hozzátartozik az is, hogy a táncosok mind a maguk módján értelmezik és hajtják végre az utasításokat.”
Így jönnek létre a duettek és szólók is. Alapvetően ugyanis mindenkire azonos szabályok érvényesek a csoportban, senki sincs kiemelve a társulatból, hogy egy-egy előadásban szólót táncoljon. Viszont mindig előfordul, hogy egy-egy feladat vége felé már csak egy táncost vagy párost látunk mozgásban, mert az ő megoldásuk és belső folyamatuk az adott helyzetben éppen tovább tart, mint a többieknek.
A szabályok természetesen változnak, a társulat folyamatosan fejleszti őket. Egy előadáson belül sem azonos szabályok érvényesülnek végig, hanem szakaszról szakaszra változnak. Vannak részek, amelyek jobban meg vannak határozva, és olyanok is, ahol a táncosoknak nagyobb a szabadsága. De mit értsünk szabályok alatt? Egy egyszerű példa a tér használatának szabályozására: meg lehet például szabni azt, hogy az egyes táncosoknak mekkora távolságot kell tartaniuk a többiektől. Vagy megegyezni abban, hogy milyen elv szerint válhatnak szét csoportokra az együtt mozgó táncosok. Vagy ki lehet találni egy játékot arra, hogy egy-egy mozgássort meddig kell ismételni. De ezeknél jóval összetettebb szabályok is alkotják Gat társulatának előadásait. Például volt a Sunnyban egy hosszú rész, ahol az volt szabályozva, hogy a táncosok hogyan adjanak különféle feladatokat egymásnak, amelyet aztán ki-ki végrehajtott a saját táncos eszközeivel.
Hasonló, szabályokon alapuló improvizációs gyakorlatok mind mozgásművészeti, mind a színházi, mind zenei tréningeken szerepet szoktak játszani. Egy adott téma kibontásához is gyakran szokás az improvizáció eszközéhez folyamodni színházi vagy táncelőadások létrehozásakor. De a Sunny egy ennél sokkal mélyrehatóbb, konceptuális elköteleződés az improvizáció és a közösségi alkotás mellett. Emanuel Gat elmondta, hogy nem egyetlen merész döntés volt a pályája során, hogy a közös improvizálás váljon a kreációi lényegévé.
„Lassú folyamat volt. 25 év alatt fokozatosan eltávolodtam attól, hogy én legyek „a” koreográfus, és ehelyett horizontális módon kezdtem dolgozni. Úgy, hogy a koreográfia a csoporton belül szülessen meg, ne pedig én diktáljam nekik, hogy mit csináljanak.”
Arra tanítja a táncosait, hogy ne csak táncosként gondolkodjanak. Kezdjék el koreográfusként látni és érteni a világot, és ne csak önmagukért legyenek felelősek a színpadon. Gat valóban át is adja nekik ezt a lehetőséget és felelősséget. De akkor mi a feladata koreográfusként?
„Először is az a dolgom – válaszolta mosolyogva –, hogy megtaláljam azokat az embereket, akiknek való ez az egész. Ez a munka 90%-a. Aztán olyan teret teremtek számukra, ahol elegendő információjuk van arról, hogy mik a játékszabályok, és hogyan működhetnek együtt egymással. Azon dolgozom, hogy a táncosok biztonságban érezzék magukat, de késztetést is érezzenek arra, hogy kihívás elé állítsák önmagukat és a társaikat. Aztán pedig – hagyom őket. Csak a fényekkel foglalkozom.”
Fociedzőhöz hasonlította magát. Edzőre a világ legjobb focistáinak is szükségük van, de az edző nem azt mondja meg nekik, hogy hogyan fussanak, hanem abban segít, hogy hogyan hozzák ki a legtöbbet önmagukból. Motiválja őket, visszajelzéseket és javaslatokat ad, aztán hagyja őket játszani. De persze a játékosok nem kezdhetnek el hirtelen teniszezni, maradniuk kell a foci szabályain belül.
Emanuel Gat tehát nem arra használja az improvizációt, hogy minél jobb ötleteket válogasson össze belőle egy előadáshoz, hanem a megadott szabályokon belül valóban szabad kezet ad a táncosoknak. Juhász Péter, a társulat egyik tagja is megerősítette, hogy a konkrét mozdulatokra szinte nem is kapnak visszajelzést Gattól, ezért nagy a felelősségük.
„A térre és az időre vonatkozó visszajelzéseket kapunk, illetve a csoportkohézióra. Nem az esztétikára. A mozdulatokat illetően azt az egy instrukciót szokta Gat mondani, hogy fölösleges mozdulatot nem szabad tenni. Valamihez mindig kapcsolódni kell a csoporton belül – szinte sohasem történhet meg, hogy valaki csak úgy csinál valamit szólóban.”
Péter két évvel ezelőtt kapcsolódott be a társulat munkájába Franciaországban, a Sunny egyik korábbi táncosának a szerepét vette át. A szemléletmód és a közös alkotás energiái lenyűgözték, és a nagyobb felelősség sem ijesztette meg. Sőt, megkönnyebbülést érzett.
„Teljesen új világ volt azokhoz a kreációkhoz képest, amelyeket korábban tapasztaltam. Gatnál a csoportenergiákra, belső kapcsolatokra helyeződik a hangsúly. Egymása támaszkodva, egymás segítve történik minden. Itt 360 fokban kell fókuszálni – még néznem is máshova és máshogyan kell, mint ahogy egyébként megszoktam. Nem elég csak a saját mozdulataimra koncentrálnom. Közben mégis szabadabb vagyok, mint más előadásokban. Ez felszabadító.”
A táncosok egymással való folyamatos kommunikációja egészen különlegessé teszi az előadás hatását. Látjuk, hogy élő dolog történik, érzékeljük a koncentrációt, az egymásra utaltság és az egyszeriség súlyát. A folyamatosan egymást néző táncosok tekintete lenyűgöző: jófajta feszültséget teremt a színpadon, amibe a néző is bevonódik. Nemcsak az előadók mozgására figyelünk, hanem a reakcióikra, jelenlétükre is, ezért ez a tánc nagyon személyessé és emberivé válik. Emiatt is lehet, hogy könnyen kelt olyan asszociációkat, mintha az élet és az emberi közösségek jellegzetes mozgásait néznénk, átvitt értelemben. Társas viszonyokat, egymás mellett, párhuzamosan zajló, sokszor átláthatatlan folyamatokat. De az előadás nem a jelentésadás és dramaturgia megszokott eszközeivel van megkomponálva. Ha a néző ráhangolódik arra, amit lát, akkor a jelentések tudatos keresése helyett a megszokottnál érzékibb és asszociatívabb benyomások kezdenek kavarogni benne. És mindaz az energia is, ami fel-felszakad a táncosokban – bár bonyolult szabályokat követnek, mégis átható érzelmi állapotokba kerülnek.
Fares Saeb, az izraeli nagykövetség misszióvezető-helyettese is úgy fogalmazott, hogy a Sunny intenzív előadás. A színpadon sok kiugró energiájú esemény történik, és folyamatosan választani kell, hogy nézőként mire koncentráljon az ember. Ezt az intenzitást pedig csak fokozza az élőzene és a tánc kombinációja. A looperrel dolgozó Awir Leon zeneszerző és énekes 8 évig táncosként maga is része volt a társulatnak. Azaz pontosan tudja, miről szól a játék, és képes egyszerre aktívan és alkalmazkodóan részt venni a kreációban.
A Sunny a hatodik előadás, amelyet az Emanuel Gat Dance Magyarországon bemutatott. De Fares Saeb szerint ez a szoros együttműködés nem egyedülálló, ugyanis Magyarország, főleg Budapest amúgy is nagyon nyitott az izraeli kultúrára. Ezen belül a táncnak kiemelt szerepe van, hiszen a tánc nemzetközi nyelv, mindenki tud viszonyulni hozzá. Saeb úgy fogalmazott, hogy egy nagykövetség feladata a kapuk megnyitása a nemzetközi együttműködések érdekében, de pont a kulturális területen szinte nincs is mit csinálniuk, olyan komoly az érdeklődés itthon az izraeli alkotók iránt.
A következő hónapok egyik magyar-izraeli koprodukciója Juhász Péter és Idan Sharabi izraeli táncos-koreográfus közös produkciója lesz. Az Izraeli Nagykövetség támogatásával létrejövő produkció bemutatója június 2-án lesz a Nemzeti Táncszínházban. A két előadásból álló est egyik, 20 perces darabját Péter hat táncosnő számára koreografálja, akik a Fodor Zoltán Társulatnak, az Inversedance-nek a tagjai. Képek, improvizációk alapján dolgoznak, és hangot is használnak. Péter azzal a koncepcióval indult neki a folyamatnak, hogy a táncosokból fog építkezni.
„Azt szerettem volna, hogy ők kreáljanak, hogy velük menjek. Olyan előadás lesz, ahol a néző már az elején bekerül egy intim világba, és egy rövid, kompakt és élvezetes, laza darabot fog látni.”
Mivel Péter az Emanuel Gat Dance tagja, adta magát a kérdés, hogy mi az, amit magával visz onnan a saját alkotásába.
„Konkrétan nem veszek át Gattól dolgokat – válaszolta –, a saját ötleteimet követem. Viszont az, ahogy ő jelen van a próbákon, amilyen atmoszférát teremt, az példaértékű számomra.”
