Lehetséges-e többen ugyanazt álmodni? Irányíthatják hangok az álmokat? Somló Dávid folyamatosan megújuló Listening Club hangperformansz-sorozata a hallgatás és a térérzékelés határait kutatja – ezúttal az álom és az ébrenlét határán.
Az esemény során a résztvevők lehetőséget kapnak arra, hogy a Trafó üres terében kényelmesen elhelyezkedve közös utat tegyenek meg a félálom nehezen megragadható, képekkel és asszociációkkal teli világában. Somló Dávid interdiszciplináris művész az elmúlt években olyan interaktív hang alapú performanszokat készített, amelyek mobil hangforrások segítségével emelik ki a tér, a test és a hang kapcsolatát és egy, a befogadót átölelő előadói teret teremtenek. A Listening Club – Half Asleep című előadás április 8-án debütál a Trafó Stúdióban, ennek kapcsán beszélgettünk az alkotóval.
– A Listening Club tavaly februárban mutatkozott be a Trafóban. Hogyan fogadta a közönség?
Szerencsére sokan érdeklődtek az előadás iránt. Alkotói szempontból számomra az a cél, hogy egy általam megélt élményt – az elmélyült hallgatás tudatkinyitó hatását – minél inkább át tudjam adni a közönségnek. A résztvevők visszajelzései alapján úgy érzem, ez sikerült.
– A Listening Club fontos témája a figyelem, ugyanakkor a mostani zenei performansz közben a közönség a földön fekszik majd. Hogyan lehet pihenve összpontosítani?
Az első három alkalommal mindenki ült. Sokan mondták, hogy milyen jó lett volna ezeket a hangfolyamokat fekve hallgatni. Mindig azt válaszoltam, hogy fekve nem lehet koncentráltan figyelni, márpedig ez a Listening Club lényege. Én még ülve is el tudtam volna aludni ezeken az előadásokon, mert könnyen álomba merülök. Végül úgy döntöttem, ha van rá igény, próbáljuk ki. A Trafó Stúdióban kihelyezünk majd székeket is, de lesznek párnák és szőnyegek a földön, így arra számítok, hogy a legtöbben feküdni fognak. Így valószínűleg a hangsúly a hangok félálomra kifejtett hatásán lesz – ami nem baj. Egyébként a hangszórók többsége a földön kapott helyet, így aki fekszik, érezheti majd a hangok rezgését is.
– Az előadásod teljesen másfajta befogadói attitűdöt igényel, mint amit koncerteken vagy bármilyen zenei eseményen megszokhattunk. A szórakoztatás vagy inkább az új szemléletmód átadása a célod?
Mindkettő. Szeretném megmutatni, hogy önmagában a figyelem, a hallgatás milyen élményeket nyújthat, erre utal a cím is. Ez nagyon felszabadító élmény tud lenni. Egy barátom, aki általános iskolai tanár, minden alkalommal eljön és úgy várja, mint a mennyei mannát, hogy egy kicsit felszabaduljon a füle a gyerekhangoktól. Emellett a hangművészetnek mint különálló műfajnak nincs komoly hagyománya Magyarországon, bár mivel már Pécsen és a Zeneakadémián is tanítják jó pár éve, ez biztosan változni fog. Egyelőre még úgy látom, hogy nincs kialakult közönség, amely régóta érdeklődik a téma iránt és célirányosan keresi az efféle előadásokat, leszámítva egy szűk, főleg szakmai réteget. Ezért is fontos nekem, hogy a Trafóban egy általánosan nyitott közönséghez is el tudok jutni, akinek nem feltétlenül van még ilyen élménye.
– Az előadásban megszólaló zenéket, hangokat te készíted, gyűjtöd. Ahogy jársz a városban, folyamatosan figyeled, melyik hangot lehet felhasználni?
Igen, mindig van nálam felvevő. Ha meghallok valamit, ami érdekes, már veszem is fel. Engem az olyan hangok érdekelnek, amelyeknek lehet dramaturgiai jelentése, valamilyen szituációhoz kapcsolódnak. Az előadás ívének kialakításakor is inkább performatív, mint pedig zenei dramaturgiában gondolkodok.
– Mennyire helyszínspecifikus a Listening Club?
Mindig speciálisan a Trafó Stúdió terére találom ki az előadásokat. A hangszórók valamilyen módon mindig körbeveszik a közönséget, de különféle váratlan helyekre is el szoktam rejteni őket.
– Az egyik kulcsszó a figyelem. Gyerekeknek mennyire ajánlod?
Személyfüggő. Egy korábbi előadáson egy hanggal foglalkozó művész fia is részt vett, és végig tudott figyelni. Akik képesek hosszabb ideig koncentrálni, azoknak mindenképp ajánlom. A gyerekek borzasztóan fogékonyak a hangokra.
– Sokat kell izzadni a próbafolyamat során, vagy ez inkább izgalmas kísérletezés?
Sok kevésbé izgalmas, melózós része van a folyamatnak. Nagy mennyiségű technikai eszközt kell mozgatnom, felépíteni, próbálgatni, leszedni. Aztán addig játszok a hangokkal, amíg ki nem alakul belőlük a zenei performansz dramaturgiája. Hogy ez megszólaljon ennyi hangszórón, leginkább a programozáshoz hasonlít. Sokan azt hiszik, hogy egy ilyen előadást megalkotni inkább szórakozás, mint fárasztó munka, pedig nem.
– Több projektedben is foglalkoztál a drone zenével. Mi érdekel benne?
Az angol drone kifejezés nem csak a pilóta nélküli repülőgépre, hanem a hím méhre és a folyamatos búgó hangra is utal. Borzasztóan érdekel a kettősség, amit a folyamatosan zúgó hangtextúrák kínálnak. Egyszerre lehet játszani a természetszerűségükkel és azzal, hogy hogyan hallhatjuk zenének a minket körülvevő városi zajokat. A városi zajok folyamatosan körülvesznek miket, a ventilátor, a kocsik zajai valamilyen formában mindenhol jelen vannak. Emellett ezek a zajok, ha differenciáltabban is, de megtalálhatóak a természetben is, ott van például a vízesés, a tenger vagy a méhek hangja.
– A drone zene nehezen magyarázható, absztrakt jelenség. Hogyan lehet közel hozni a közönséghez?
Minél inkább tudja kötni valamihez a hangot a befogadó, annál könnyebben érti meg a lényegét. Az egyik előadásomban, aminek során a csepeli gyártelepen bicikliztünk, például szerepelt egy nagyon lassan hangosodó drone zene, amit a helyi erőmű ventilátorának hangjából készítettem. Az előadás végén odaértünk az erőműhöz, ahol összekapcsolódtak a mi hangszórónk hangjai az ősforrással, az erőmű hangjával. Abban a színházban, amit én csinálok, ilyen egy katarzis.
