Színháznapló – Corvina kiadó, 2019 – a kötetet tervezte Sebastian Stachowski – 128 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-963-1365-55-9
Volt nekem egy öreg barátom, aki ’56-ban disszidált, s aztán a ’90-es évek elején visszatért Budapestre. Én magam egyetemista voltam még, amikor összeismerkedtünk, és lenyűgözött az, amit és ahogyan a világról mesélt azóta megboldogult barátom. A negyvenes évek végétől egészen ’56-ig Budapesten élt, 1950-ben szerzett filmrendezői oklevelet a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, s filmesként a művész- és benne a színházi világhoz kötődött. Az ötvenes évek pesti szlengjét beszélte, és mert nagyszerű memóriája volt, hihetetlenül izgalmas – pontos adatokkal megtűzdelt – színházi történetekkel rendelkezett. Olyan barátai voltak, mint Raksányi Gellért, Sinkovits Imre… vagy éppen a jelmeztervező Mialkovszky Erzsébet. (Tőle örököltem az ismeretlen eredetű Jaki-filmrészletet is, meg a Bakucz-hanganyagot.)
Irigyeltem a tudást, az emlékezés könnyedségét, a rögzítetlen és rögzíthetetlen emlékcunamit, amiből a megmaradt morzsákat közöltem is a Csillagszálló című folyóiratban(2012/2). Például ilyeneket:
…Alsós koromban rendszeresen vittek bennünket úgynevezett diákelőadásokra a Nemzetibe, illetve az Erkel Színházba, ami akkor a Nemzeti testvérszínháza volt, és Városi Színháznak hívták. Kora délután voltak ezek az előadások, és Major Tamás mamája, Majorné Papp Mariska szervezte őket. Ha voltál valaha ebben a színházban, akkor tudod, hogy hatalmas nézőtere van, kb. háromezren férnek ott el. Háromezer kiskamasz, Budapest valamennyi gimnáziumából. Jó közönség voltunk. Figyelmünket könnyen lekötötték a klasszikusok, ifjonti képzeletünk mohón szívta be Kisfaludyt, Shakespeare-t, Molière-t, Vörösmartyt. De éppolyan könnyen meg is tört a varázs, ha valami huncut manó provokált bennünket. Egyszer egy Fösvény-előadáson, mikor Harpagon felfedezi, hogy megrabolták, és rendőrért kiáltoz, Rátkai Marci a szöveg szerinti „profosz”-t úgy enunciálta, hogy mi, mind a háromezren, „lófasz”-nak hallottuk. Ahogy én később megismertem közelebbről a színészek lelkületét, nem mernék megesküdni rá, hogy Rátkai, akár csak egy nagyfröccsnyi fogadásért, nem segítette-e a hallucinációnkat. Először csak néhány kuncogás, majd kiáltások, „hallottad?”, majd mindent elsöprő cunamiszerű hahotázás. A zsöllyéktől a karzatig és vissza. Nem tudom, hogy eredetileg Harpagonnak hányszor kellett elkiáltani a bűvös szót, de azon az előadáson Rátkai legalább egy tucatszor örvendeztetett bennünket félreérthető artikulációjával…
Irigyeltem az emlékek pontosságát, s bár tudtam, hogy én magam nem így működöm, mégis próbálkoztam. Határidőnaplómba jegyzeteket készítettem. De azt ki tudja kikeresni évek múltán? A színházi és egyéb kult-rendezvények szóróanyagait archiváltam. De ki tud megküzdeni az egyre növekvő papírhalommal? Nem igazán volt használható megoldásom arra, hogy miként lehet az időbe vetett művészetet – a saját emlékeimet – kirángatni a felejtésből.
Pedig kézenfekvő. Pláne most, hogy a Corvina által kiadott Színháznapló itt hever előttem. Méltó köntöse lehet egy ilyen kötet a színházi emlékeknek. Mégis más, mint egy kockás füzet! (Mi ez a saláta?) Lehetőséget az a szétszórt, csapongó, folyton rohanó embernek arra, hogy egy-egy pillanatra megálljon és rögzítse azt, amit a színház adott. Alkalom arra, hogy ne vesszen el az, amit a színház ad/adott/adhat. S ugyanakkor – éppen a méltó köntös miatt – ösztönzés is, nem csak a rögzítésre, hanem az igényes rögzítésre.
Rejlik abban kihívás, ha a kötet tartalmát annak birtokosa határozza meg… Ajándéknak sem utolsó. majdnem olyan, mint egy érvényes kitöltött lottószelvény: ugyanúgy lehet hatalmas ajándék, mint tűzre való papírhulladék.
