Mattias Edvardsson: Látszólag normális [En helt vanlig familj] – Partvonal Kiadó, 2019 – fordította Bándi Eszter – 432 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-578-345-6
A regény hangulatáról akkor is sokat elárul a fenti trailer, ha az adott nyelven egy mukkot sem tudunk. De ennél több – sokkal több! – ez a regény, mely egy látszólag normális család történetét meséli el. Krízishelyzetben. Belülről. Okos könyv, mely a történetet elmesélő családtagok elkalandozásai – és a meglehetős terjedelem – ellenére végig lebilincseli az olvasó figyelmét. Hiszen – ezzel talán nem árulunk el túl sokat – az író, Mattias Edvardsson a szokatlan szerkezetű regényben mindig csak annyi információt csepegtet, amennyivel fokozni lehet az érdeklődést.
A három (+1) részből felépülő történet elbeszélői – a megszólalás sorrendjében – a lelkész (apa), a lánya, Stella, akit gyilkossággal vádolnak, és az anya, aki védőügyvéd – de ebben az esetben, az ügyből látszólag kizárva, inkább csak aggódó anya. A három karakter habitusának különbözősége már önmagában is feszültségek és konfliktusok forrása egy látszólag normális családban is. Ráadásul az, hogy Stellát gyilkosság miatt vád alá és előzetes letartóztatásba helyezik, a meglévő kérdések/kételyek és vívódások mellé továbbiakat sorakoztat fel. Mély, komoly és fontos kérdéseket, olyanokat, melyekre a hétköznapokban nem kell választ adni.
„Ha vannak különböző fajtájú igazságok, kell hogy legyenek különböző fajtájú hazugságok is. Kegyes hazugságok például, azoktól sosem húzódoztam. Inkább egy megnyugtató hazugság, mint a bántó igazság. Ezzel érveltem magamnak. De ez most más tészta.”
– gondolkodik a lelkész a kihallgatás közben.
Hisznek és hihetnek-e a szülők saját tizenkilenc éves lányuk ártatlanságában? S ha igen, akkor erkölcsileg helyes-e, ha bizonyítékokat manipulálnak, hamisan tanúskodnak? Meddig tarthat a család megvédése? Mennyire erősek az emberi kötelékek, és kibírnak-e egy ilyen váratlan csapást?… Csupa olyan kérdés, amit az írónak fel kell vetnie a történet során. Csupa olyan kérdés, mely bár más-más szempontból, de alapvetően érinti a szülők értékrendjét. Ne feledjük, egyikük lelkész, másikuk jogász.
„Én mindig is remek hazudozó voltam. Pszichopata lennék?
Egy pszichopata tudja, hogy hazudik. Én is tudtam. És néha tutira azért tettem, hogy előnyökhöz jussak. Nem biztos, hogy minden hazugságom után volt lelkiismeret-furdalásom. Ez mit mond el rólam?”
– vizsgálja önmagát Stella a cella magányában.
Mattias Edvardsson úgy fonja a történet szálait, hogy az olvasó – persze, „csak” olvasói minőségében – kénytelen önmagának is feltenni a kérdéseket, s akaratlanul is végigkíséri az úton ezt a látszólag normális családot. Közben pedig saját, általában „zsigerből kategorikus” válaszait kénytelen felülvizsgálni, finomítani, relativizálni.
„A jog volt az én vallásom. Persze megvannak a hiányosságai, ráadásul nem is kicsik, de mindig is hittem benne, hogy a jog a modern társadalom tartóoszlopa és világítótornya. Hittem benne, hogy a joggal kordában lehet tartani egy demokratikus társadalmat. Most már nem tudom, mit higgyek. Vannak értékek, amikre nem lehet ráhúzni a paragrafusokat. És ahogy az élet, a jog sincs tekintettel arra, amit az átlagember igazságosságnak hív.”
– mérlegeli az anya a tárgyalás alatt.
Azzal, hogy egy látszólag normális család kerül a történet középpontjába, a szerző jócskán ráerősít az érzésre:
Veled is megtörténthet…
…a te családodban is előfordulhat ilyesmi, ahhoz, hogy „beüssön a ménkű”, nem kell sem a társadalom valamelyik peremén tengődni, sem extrém módon labilisnak lenni. Mattias Edvardsson a „hétköznapi átlagolvasó” érzelmeit és gondolkodási sémáit veszi célba. A regény az átlagember természetes(nek tekintett) gőgjét faragja.
A Látszólag normális egy igazán ravasz könyv, feszülségteli és szórakoztató volta miatt az olvasó észre sem veszi, hogy lényeges kérdéseket kap, s ezeket a kérdéseket akarva-akaratlan meg is válaszolja. Szórakoztató irodalom – aminek tétje van!
