Egy hete tart a Berlinale, de a kritikusok és a fesztivál közönsége eddig hiába várta azt a filmet, amelyet egyértelműen mesterműnek kiálthatnának ki. A Screen Daily című szakmai napilap kritikusainak pontozási listáján a maximális négy pontból idén még egy film sem kapott háromnál többet: a mezőny az eddigi visszhang alapján inkább erős közepesnek bizonyul.
Az elmúlt napokban a versenyprogramban láthattunk nagyszabású és felkavaró történelmi drámát a sztálini Oroszországról és a holodomorról (Agnieszka Holland: Mr. Jones), megtörtént eseten alapuló, gyomorforgató pszichológiai krimit egy beteg lelkű sorozatgyilkosról (Fatih Akin: Der Goldene Handschuh, ‘Az aranykesztyű’), fekete humorú történetet a macedón falvakban ma is jelen lévő patriarchátusról (Teona Strugar Mitevska: Gospod postoi, imeto i’ e Petrunija ‘Isten létezik, és Petrunijának hívják’), olasz maffiafilmet a tizenéves nápolyiak bűnszövetkezetésről (Claudio Giovannesi: La paranza dei bambini, ‘Piráják’) és egy fekete-fehér melodrámát Spanyolország első leszbikus házasságának igaz történetéről (Isabel Coixet: Elisa y Marcela). A Berlinalén gyakran megforduló spanyol rendező zavarba ejtő és érthetetlen szexjelenetekkel fűszerezte a jóindulatú és gyakran közhelyes kosztümös filmet, amire a Filmpalota több ezer nézője nevetéssel és fütyüléssel reagált.
A fesztivál eddig két legfurcsább és legmegosztóbb alkotása szinte egyszerre érkezett. A német Ich war zuhause, aber és a francia–izraeli Synonymes egyformán nehéz feladatot ad a nézőnek, majd többféle elemzési és értelmezési lehetőséget vet fel. Mindkettő az emberi egzisztencia fontos kérdéseit feszegeti lassan kibontakozó, szimbólumokkal és metaforákkal teli, lassan összeálló képekben.
A hazaszeretetről, ember és ember közötti kommunikációról, az idegenek között kialakuló sorsfordító kapcsolatokról szóló Synonymes-ről csapatokban vonultak ki a nézők, a vetítés végén pedig egymást érték a bravók és a pfujok. A kritikusok közül sokan mégis díjat jósolnak az izraeli rendező, Nadav Lapid rejtélyes és nyugtalanító filmjének. Az önéletrajzi ihletésű Szinonimák egy fiatalember, Yoav szürreális történetét meséli el, aki egyetlen hátizsákkal érkezik Párizsba, és egyetlen célja, hogy minden köteléket elvágjon szülőhazájával, Izraellel: családjával nem áll szóba, és senki más kedvéért sem hajlandó megszólalni anyanyelvén. Legfőbb társa egy francia egynyelvű szótár lesz. A férfi arra törekszik, hogy mindent aprólékos pontossággal fogalmazzon meg választott új nyelvén. Egy szinte karikatúraszerűen sztereotipikus párizsi párral barátkozik össze: Caroline és Emile gyönyörű fiatalok, akik gondtalanul élnek egy hatalmas, fényűző párizsi lakásban, és életük minden részletét áthatja a szépség és a művészet. Ők bukkannak rá a meztelen, kihűlt testű Yoavra, akinek valaki mindenét ellopta, és ők mentik meg az életét. Viszonyukból hamar szerelmi háromszög alakul ki.
A Synonymes-ben a gyökértelenség, a testi-lelki lemeztelenedés, a bizalom, a háború és béke, valamint az identitás kérdései egyaránt fontos szerepet kapnak. A művészet – az írónak készülő Emile prózája és a klasszikus zenét játszó Caroline muzsikája, a lakásukban található csodálatos festmények – mint állandó és örök, de egyre erőtlenedő érték jelenik meg az ideológiai és identitásbeli bizonytalanság és erőszakos politikai állásfoglalás ellenpontjaként.
Hasonlóan fontos szerepet ad az európai művészetnek, és ugyancsak gazdag szimbólumrendszerrel dolgozik a szintén hangos ünnepléssel vegyes pfujolással fogadott Ich war zuhause, aber rendezője, a német Angela Schanelec. Már a cím is szokatlan feszültséget kelt befejezetlenségével (‘Otthon voltam, de’). Egy mentálisan instabil nő néhány hetét ismerjük meg sok egymás után következő hétköznapi, ám a létezés legfontosabb kérdéseire egyaránt reflektáló jelenet során, miközben egy párhuzamos szálon egy gyerekekből álló színjátszócsoport a Hamletet próbálja. A negyvenes özvegyasszony, Astrid két gyerekével él egy kényelmes berlini lakásban. Fia, Philip egy nap nyom nélkül eltűnik. Amikor visszatér az erdőben töltött egy hét után, az élet látszólag ugyanabban a kerékvágásban folytatódik a család számára, de mégis minden megváltozik: a fiú veszi át szétesett anyjától a családfő szerepét.
Környezetükben kifejezéstelen arcok, groteszk figurák váltják egymást, és a biztonságosnak tűnő város hétköznapi miliőjében tragikusan szomorúnak és reménytelennek tűnnek fel az átlagos emberi sorsok. A rendkívül lassú sodrású, egyes képeket hosszan elnyújtó film felénél a főszereplő egy véletlen találkozás során egészen szürreális, szórakoztatóan határozott monológban boncolgatja az igaz és a hamis kettősségét és összeférhetetlenségét: minden színészet hazugság, és az ember csak akkor lehet őszinte, ha elveszti a kontrollt, például amikor haldoklik, és már nem parancsol a teste felett. A város ellenpontjaként a nyugodt, de hűvös és részvétlen természet is megjelenik mint a megnyugvás és elmúlás színtere. Az Ich war zuhause, aber finom humorral és a magasztos művészi szépség pillanataival teszi elviselhetővé a látszólag elviselhetetlent, és mesél megbocsátásról, méltóságról, veszteségről és gyászról.
Deák Zsuzsanna
