Mindenkinek vannak fontos zenei élményei – ebből indul ki Náray Erika beszélgetéssorozata, a Jazzrajongók. Az énekesnő estjein a zene ismert szerelmeseit kérdezi jazzhez fűződő viszonyukról, és kínál egyben zenei élményt is a közönségnek. Január 24-én Szabó T. Anna lesz a vendége a Müpában, ennek kapcsán faggattuk a szerzőt inspiráló zeneiségről, életmentő jazzről és érzéki zenei utazásokról.
Milyen szerepet játszik az életedben a zene?
A zene a legérzékibb dolog a világon. Ha átadom magam neki, kiléphetek a testből, vagy beléphetek a testbe – ahogy a hang lakik bennünk és száll ki belőlünk, ahogy a lélegzet ritmusa tart meg minden mélységek felett. A lélek együtt mozog a zenével, ha a test nem is mindig táncolhat vele, képzeletben mégis mozgásban van. Tegnap végre vásároltam egy Siva Nataradzsa, avagy táncoló Siva szobrot: lángok veszik körül, de négy keze közül az egyikben az örökkévalóságot jelképező dobot tartja, a másikkal azt üzeni: „ne félj”. A néma és mozdulatlan szobor csupa hang, csupa mozgás. Van félelmetes zene, de az igazán élő zene mindig túllép a félelmeken. Most, hogy az elmúlt hónapokban többször volt alkalmam koncertre járni (klasszikustól a barokk operán át a metálig), sokkal nagyobbak a lelki tartalékaim.
Szoktál zenére írni?
Nagyon ritkán. Prózát már írtam zenére, de verset soha – igaz, dalszöveget már többször, de az alkalmazott műfaj. Nekem nagyon fontos a ritmus, minden versemnek belső dallama van, azt nem lehet külső dallammal megzavarni. Az viszont többször megtörtént már, hogy írás előtt zenét hallgattam, volt olyan novella, amihez napokig ugyanazt, és ha erőt akarok a vershez, akkor vadabb, energikusabb zenéket hallgatok.
A jazz a zenében olyan rétegműfajnak számít, mint amilyennek az irodalomban a költészet – kevesen szeretik, de akik igen, azoknak nagyon fontos. Te hogyan gondolkozol erről a műfajról?
Tegnap az a hatalmas öröm ért, hogy egy koncertje után tanúja lehettem, amikor Fischer Iván Földes Imrével beszélgetett arról, hogy mi az, amit le lehet írni egy kottában, és mi az, ami nincsen benne, mert pontosan nem jelölhető, de a jó zenész érzi. A karmesternek, mondta, olyan finom, leheletnyi ritmuskülönbségeket kell megértetnie a zenekarral, amelyek egy dzsessz-zenésznek tulajdonképpen természetesek. Ennek nagyon örültem, mert nekem a dzsessz mindig a játék szabadságát jelentette, azt, hogy folyamatos meglepetések érik az embert – és nemcsak a hallgatót, hanem a zenészeket is, hiszen mindig reagálniuk kell egymásra. A beszéd és a fülelés egyensúlya is egyben, és ebből a szempontból egyszeri és megismételhetetlen.
Van kedvenc jazz előadód? Mit szeretsz benne?
Ella Fitzgeraldot hallgattam a legtöbbször, a bátorságát és a humorát szeretem. A magyar előadók közül Dés Andrást, Juhász Gábort, Oláh Kálmánt hallottam leggyakrabban.
Hogyan találkoztál a műfajjal és szeretted meg a jazzt? Fotó: Dobó László
Gyerekkoromban édesapám többféle műfajban hallgatott meg velem lemezeket, volt egy furcsa lemeze, az volt az első jazz, amit hallgattam, nagyon izgalmas volt, teljesen más, mint a nyolcvanas évek szürkesége – ebből a szempontból szinte politikai manifesztum volt. Azt hiszem, cseh dzsessz lehetett, azóta is szeretném tudni, mi volt. Aztán úgy harmincéves koromig nem hallgattam jazzt, mindenféle egyebet igen, bluest, klasszikust, metált, aztán egyszer csak rákattantunk a férjemmel, és ez most már nem fog megváltozni. Sokszor hallgatjuk esténként, de út közben is a kocsiban; ha rossz a kedvem, mindig ugyanazokat a számokat hallgatom meg, Liza Ekdahlt, Diana Krallt, de főleg azért ezeket, mert sokáig csak ők voltak rajta a telefonomon. Most már, hogy rákapok lassanként a Spotify-ra, magamnak is felfedezhetek majd előadókat. Inkább élvezője, mintsem értője vagyok a műfajnak: egyetlen előadó lemezeit sem tudnám felsorolni, sőt, a művészek neveit és a számok címeit is rendre mindig elfelejtem (még azokét is, akiket nagyon szeretek), de amikor hallgatom a zenét, akkor száz százalékban jelen vagyok, és figyelek. Átlényegülök. Ilyenkor valóban túllépek minden félelmemen. Ez számomra több, mint bármilyen lexikális tudás.
Van a műfajhoz fűződő különleges élményed, történeted?
A jazz gyakorlatilag megmentette egyszer az életemet. Halálfáradtan vezettem haza késő éjjel egy messzi fellépésről a teljesen kihalt autópályán, megállni nem mertem, de attól féltem, ha továbbmegyek, elalszom. Oláh Kálmán lemeze volt velem, tőle kaptam, már kétszer meghallgattam addigra, úgyhogy arról hallgattam meg a számomra legkedvesebb számot egymás után sokszor, mert a Bartókot idéző, bonyolultságában is tiszta zene az elmémet és az érzelmeimet teljesen lekötötte, és felébresztett annyira, hogy közben szemmel-kézzel-testtel jelen legyek az autóvezetésben.
Volt olyan, hogy a zene inspirált egy költemény megírására?
Kamaszkoromban nagy élmény volt Szilágyi Domokos verse, a Bartók Amerikában, ma is tudnék idézni belőle, de Kányádi verseinek zeneisége is lenyűgözött – ezek az én példáim. Azóta több versem is van, ami zenéről szól, Bachtól a népzenéig, Bartók Cantata Profanajának ihletésére pedig egy egész színdarabot írtam. Jazz-versem talán kevesebb van, de ajánlottam már verset Tóth Evelinnek, írtam mesét Szalóki Áginak, és írtam egy verset a tragikusan fiatalon meghalt zenészbarátunk, Oláh Dávid emlékére is. Novellát írtam Mahler és Bartók hatása alatt, és persze a témába is beemeltem. Legutóbb Marozsán Erika lemezére írtam megadott zenére. Ja, és ne felejtsük el a librettó-fordításokat sem, ahol azért igencsak meg volt kötve mindig a kezem, mégis nagyon élveztem. Sok dalt írtam színházi felhasználásra is, ezek mindig megbízatásokhoz kötődnek.
Mi volt az a koncert, ami a legnagyobb hatással volt rád?
Nagyon szerettem például az 1705 budaörsi koncertjét (2015 a dátum), és Dés András és zenésztársai Konzervnyitó-sorozatát, a dzsessz-improvizációkkal és a külön ezekre az alkalmakra írt számokkal. Mindegyik emlékezetes volt. Hogy külföldi előadót is mondjak: az, ahogy a legendás Bobby McFerrin énekeltette a közönséget Veszprémben, egészen felemelő volt. Rengeteg alkalmat említhetnék még, a nemrég látott testközeli Nick Cave-koncerttől a tegnap hallott lélegzetelállító Mahlerig (Fischer Iván vezényelte a Kilencedik szimfóniát a Konzerthausban).
Egyre népszerűbbek a zenés irodalmi estek, amelyek a széles közönség számára is vonzóvá teszik az irodalmat. Mit gondolsz erről a műfajról?
Nagyon sok ilyen fellépésem volt, a legtöbbször talán Sinha Róberttel, Tóth Evelinnel, Kézdy Lucával, Dés Andrással, Oláh Kálmánnal és Juhász Gáborral. Mindig nagy élmény zenészekkel dolgozni, mert helyben improvizálunk, egymásnak válaszolgatunk zenével és szöveggel, és ebből nagyon izgalmas produkciók születnek. Tóth Evelin rapje, Oláh Kálmán lírai futamai felejthetetlenek, de az is, ahogy Dés András dobolni kezdett Rohmann Ditta gordonkáján, vagy ahogy a novellámra reagálva elő sem vette a hangszereit a táskából, hanem belenyúlt, és abban kezdett zenélni – rengeteget elmondott ezzel a testet majdnem szétvető haragról.
Vannak dalszövegeid is – más ezeket megírni, mint a saját szövegeket? Miben?
Sok versemet megzenésítették – ezek nem dalszövegeknek íródtak, de zenei indíttatású szövegek, a legtöbbnek saját dallama is volt, amit szerencsésen elfelejtettem. Ha musical-szöveget írok, akkor előtte mindig meghallgatom a kedvenceimet (nem sok van, de azokat nagyon szeretem). A dalszövegíráshoz is sok idő kell, rá kell érezni a ritmusra, és a humor sem árt. A gyerekvers játékossága vegyül benne az erotikus utalásokkal.
A saját munkádat milyen zenéhez tudod hasonlítani, ha tudod?
A gyerekverseimet a dzsesszhez, bizonyos felnőtt-verseimet a blueshoz és a raphez, de valójában leginkább a szimfonikus hangzásra törekszem versben és prózában egyaránt.
