Az inkvizíció kapcsolja a középkort napjainkhoz?

Valerio Evangelisti: Rettegj, inkvizítor! [Il mistero dell ’inquisitore Eymerich] – Metropolis Media Group / Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2018 – fordította Zsoldos Amália – 320 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5628-74-0

A Rettegj, inkvizítor! az Eymerich-sorozat negyedik magyarul megjelent kötete, mely az előző három kötet során lebilincselt olvasókat tovább vezeti azokon a szűk folyosókon, amelyek összekötik a távoli és a közeli múltat, a jelent és a jövőt. A főhős, a biztos pont most is, mint a korábbiakban az aragóniai főinkvizítor, aki úgy tapad más idősíkok történeteihez, hogy arról ő mit sem sejt.

• KDNP-s kulcsregényt adott ki a Galaktika? Eljött a Gőzkorszak!
• A legsötétebb jövő… InterZóna
• A tudományos párválasztás rémálom!
• Intelligens életformára bukkantak Európa mélyén
• Lenyűgöző a trilógiává terebélyesedett magyar sci-fi!
• Kitől tanulták a prágai örömlányok az orális örömszerzést?

Valerio Evangelisti regényfolyama olyan struktúrát épít, amilyennel korábban nem nagyon találkoztunk, hiszen az inkvizítor alakja és története – és körülötte a fényes/sötét XIV. század – az, ami a biztos alapját nyújtja a kötetenként változó témájú kalandoknak, melyek minden légből kapottságuk ellenére is valósnak hatnak. Megdöbbentő, meghökkentő és elgondolkodtató, itt-ott talán megrázó is…

„– Látom, hogy nincs sok ismerete az inkvizíciós eljárásról – mondta hidegen, megnyomva a két utolsó szól. – Tudja meg hát, hogy egy inkvizítor hazudhat, becsaphat, tehet hamis ígéreteket, elrejthet dolgokat, ha ez hasznosnak bizonyul a kereszténység érdekében. És csak a pápa marasztalhatja el. De egyik pápa se tette soha.”

Ráadásul a szerző – sok egyéb trükkje mellett – arra is képes, hogy szimpátiát ébresszen az olvasóban egy olyan főhős iránt, aki minden eszményt tagad, ami – legyen bármennyire konzervatív – a XXI. század embere számára fontos, sőt. Természetes. A domonkos szerzetes, mint az eretnekségek kegyetlen üldözője olyan dogmatikus gondolkodást képvisel, ami kizár mindenfajta „alternatív lehetőséget”. Világképében nincsenek árnyalatok, a jó és a rossz markánsan és megkérdőjelezhetetlenül elválik egymástól. Ráadásul saját céljainak – az egyház egységének a vallás tisztaságának megóvása – érdekében bármilyen bűnre hajlandó. Ha arra van szükség, szemérmetlenül hazudik. Ha úgy alakul, tényleg hamisan esküszik. Szövetségeseit valóban kijátssza egymás ellen, emberek életére tör, és a saját igazába vetett megátalkodott bizalom miatt egyetlen pillanatig sincs lelkiismereti problémája. Kemény és kegyetlen. Precíz és fondorlatos. Kitartó és céltudatos. Magabiztos és álnok…

Összefoglalva: Nicolas Eymirch egy valódi szent!

És ezt az alakot tudja Valerio Evangelisti úgy bemutatni az olvasóknak, hogy akarva-akaratlanul elkezdünk szurkolni az inkvizítornak, szorítunk érte, s aggódunk, hogy esetleg elbukik. Ráadásul a történeteknek olyan erős a gravitációja, hogy olvasás közben el-elhomályosul az olvasó valódi világa, a maga valódi értékeivel. Főleg azért, mert a szerző az egyéb történetszálakon is játszik az olvasóval, olyan elemeket emel és fűz, melyek ismerősségükben kapaszkodót adnak, egy-egy olyan irodalmi valóságban, melyben sok elem ellentmond a hétköznapi, józan észnek. Ki venne komolyan egy olyan világot, amelyben állati és emberi testrészekből összekevert lények nyargalásznak fel és alá, mint az Örökké élj, inkvizítor! című kötetben, ahol a másik szálon szervkereskedelem és szervek mesterséges előállítása zajlik… és majdnem – szerencsére csak majdnem – feltűnik a református Tőkés László is. (Ha remélném, hogy a püspök úrnak maradt némi humorérzéke, szívesen elolvastatnám vele az Eymrich-sorozat második kötetét. vagy legalább az Erdélyben, 1989 táján játszódó fejezeteket.)

A negyedik kötet felől nézve az első (Indulj, inkvizítor!) még óvatos tapogatózásnak tűnik, bár vitathatatlan, hogy az a történet is forradalmian új volt, s az olvasó egy írói módszer megszületésének lehetett tanúja. Az ott feltűnő (ál)tudományos megoldásokat úgy tálalta a szerző, mint ahogy a tudománytörténetben oly gyakori kicsinyes gáncsoskodások és pozícióharcok történetét szokás. A történet egyszerre viseli magán a realitás és az irrealitás egymással össze nem egyeztethető mozzanatait, s ezeket nem elegyíti, hanem egymásra rétegzi. Ettől aztán az olvasó, ha meg is áll, teljesen elbizonytalanodik, hiszen a leírt „tudományos tényeknek” csak a regényen belül kell igaznak lenniük! Ez a kritérium pedig maradéktalanul teljesül.

Az Eymrich-sorozat kötetei saját univerzumukon belül következetesek, pontosak. Ráadásul az új kötetben feltűnő visszautalások is ezt a célt szolgálják. Jól. De olyan finoman, hogy a regényfolyamba bárhol bekapcsolódhat az olvasó, akár a negyedik kötetnél is, ahol Eymrich a szardíniai barlangokban nyomoz, miközben a XX. századi fejezetekben egy nácik elől elmenekülő pszichoanalitikus kutat az életenergia után, hogy közben valahol az ismeretlen jövőben fiatalok szoruljanak a disztópikus társadalom peremére. És mindez összefügg. Szorosan.

Valerio Evangelisti nagy felkészültségű és csalafinta szerző, a világ szerencsésebb részein fontos. Amiből szinte természetesen következik, hogy mifelénk csak kevesek lelkesedésének tárgya az Eymrich-sorozat.
Még.