A sötét külvilág árnyéka betakar – rémálom-szerű Macbeth a Jászai színpadán
Ha az ember történetesen fővárosi, de rákapott a tatabányai Jászai Mari Színház előadásainak az ízére, akkor ezért az élményért bizony utaznia kell. Kivételt képeznek azok a darabok, amelyeket a Szkéné Színházzal közösen állítanak színpadra a budapesti Műegyetem ódon falai között. Itt adtunk egymásnak randevút Danis Lídiával, aki a Macbethben játssza a főhős feleségét. És bár a közbeszéd most az ellenzéki megmozdulásokkal kapcsolatos kérdő- és felkiáltójelekkel terhes, az interjúban megpróbáltunk Shakespeare művére szorítkozni. Mindennemű egyezés a jelennel csupán a véletlen műve.
Lady Macbeth nemcsak egyengeti a férje útját, hanem ő viszi bele a bűnbe. Sokkal inkább neki tulajdonítható a királygyilkosság, mint a vészlények sugallatának. Így akár te is lehetnél a főszereplő, nem?
Szikszai Rémusz rendező koncepciója az volt, hogy ez a két ember gyakorlatilag egy. Olyanok, mint egy gömb, egyik se teljes a másik fele nélkül. Ez a gömb a külvilágot kívül tartja, a belsőben pedig osztozik: a gyilkosságban és az őrületben is. Amikor azt mondják, hogy Lady Macbeth Shakespeare legakaratosabb és legsötétebb nőalakja, az közhely. Én nem vagyok Danis Lidiként elég sötét? És most nem a bőrszínemre gondolok, tudod, hanem arra, hogy mennyire vagyunk szennyesek. A külvilágtól beszennyezettek. Ugyanakkor a vészlények állandóan jelen vannak, mint a fejünkben meglévő rossz gondolatok. Amik egyfolytában azt sulykolják, hogy tedd félre minden gátlásod.
Mégis olyan, mintha Macbeth inkább a lelkiismerete szavára hallgatna, a Ladyt meg csak a hatalomvágy hajtaná. Mivel operál, amikor ráveszi, hogy férje elmenjen a legvégsőkig?
Ez a nő mindent bevet, igazi rafinált bestia: ha kell, akkor Macbeth szeretője, anyja, húga, bárki. Ha azon múlik, akkor a vágyait nem teljesíti a hálószobában, máskor meg olyan pofont ken le, hogy szegény Gabi (a címszerepet alakító Nagypál Gábor – a szerk.) már rántja el a fejét. Mi nők ilyenek vagyunk. Én is egyszerre vagyok színésznő és anya. Feleség már nem, az egyszer voltam, és elég volt, köszönöm.
De ettől még nem ölnéd meg a volt párod! Itt pedig a trónhoz vezető út végig halottakkal van kikövezve. Macbeth a barátja fiát is meg akarja öletni, leszámol az egész Macduff famíliával, és maga végez a Siward gyerekkel. Mintha utódok irtására szakosodna. Ahogy a darabban elhangzik: „megbámulja, mitől az ördög borzadva fordul el”. Lehet, hogy a Lady Frankensteint teremtett?
Igen, a szörnyeteg túlnő rajtuk. Nálam ez az első olyan pont, ami emberileg meghasít. Mert addig oké, hogy a királyt el kell tüntetni, arról viszont nem volt szó, hogy nőket és gyerekeket is. De elkapja őket a gépszíj, és már nem lehet kiszállni. Ezért van az, hogy miközben mások annyian áldozatul esnek, ők ketten abba halnak bele, hogy nem bírják elviselni ezt a terhet. Épp ma olvastam a neten a dubaji sejk szökéssel próbálkozó lányáról, aki azt írta videóüzenetében, hogy apját kizárólag a hírneve érdekli, és ennek megvédéséért akár embereket is ölne. És ez nem mese!
Ha már szülőkről és gyerekekről beszélünk, van az a bábos jelenet, ahol Macduff fia szembesül azzal, hogy apját árulónak tartják, amiért akasztás jár. És erre – egy nyolcéves gyerektől szokatlanul éles meglátással – azt mondja, hogy akkor „bolondok a hazugok, mert elegen vannak ahhoz, hogy a becsületeseket felhúzzák”. Valóban ők vannak többségben?
Mindegy, hány igazságos ember van. Ha sokan vannak a szar alakok, akkor az őszinte emberek esélytelenek. Ha a körülöttünk lévő világ sötét, akkor óhatatlanul ránk vetíti az árnyékát. Árnyalni kell a szereplőket, mert a környezetükhöz képest lehet, hogy nem is annyira borzalmasak. Ez persze nem menti fel őket a tetteik alól, de valamelyest magyarázatot ad rájuk. Amikor a vacsorajelenetnél azt mondom, hogy „tudom, hogy milyen egy csecsemőt szeretni. De kitépném fogatlan szájából mellem, és a falhoz vágnám a fejét, hogyha úgy adnám a szavamat, ahogy te”, akkor Lady Macbeth egyszerűen az igazságra kérdez rá.
Amikor a katonák az áruló Caldor levágott fejével labdáznak, az nekem az Iszlám Állam propaganda-videóit idézi, az előadás alatt majdnem végig mozgásban lévő paravánok pedig – amikkel szinte illuzionistaként tüntettek el szereplőket – az állandóan változó, kiismerhetetlen világ kulisszáiból időnként átlényegülnek áthatolhatatlan kerítéssé, mintha csak a berlini fal betontömbjeit látnánk. Tudatosak ezek a kellékhasználatok?
Szerintem ezek nem szándékoltak, de éppen az a jó a színházban, hogy ennyiféle asszociációt indít el. A paravánokba nyomott ruhák például ugyanúgy szimbolizálhatják a sok elveszett életet, mint a mi levetett szennyünket. Az egyszer szilárd, máskor meg áthatolható fal pedig arra is utalhat, hogy a mindannyiunkban ott lakozó fenevad időnként kitör a „lélekkerítésen”.
Viszont nem tudunk meg semmit arról, hogy a lázadás miért tört ki a király ellen, van-e alapja a felkelők elégedetlenségének. Ezek nem fontosak a történet szempontjából?
A lényeg leginkább az, hogy a király önkényes módon megváltoztatja a trónöröklés addigi szokásjogát, amivel megfosztja Macbethet attól, hogy valaha is uralkodó lehessen belőle. Pedig ha valaki méltó lenne erre, akkor az ő. Vagyis megkaphatnál egy címet, egy rangot, egy állást, ami jár, mert megdolgoztál érte, de egy tollvonással eltörlik ezt a lehetőséget. Ebből indul ki a konfliktus.
Erre vonatkozik a „megteszik, mert megtehetik” kitétel?
Abszolúte. Nekem erről a tao eltörlése jut eszembe. Egyszer csak valaki úgy dönt, hogy holnaptól nem lesz. Nem értem, miért nem lehetett a problémát megoldani, miért kellett rávetíteni az egész színházi életre.
Álljunk csak meg! Ez a nem túl szép világ a darab szerint Skócia. Vagy mégsem?
Ez nemcsak Skóciáról szól, hanem iszonyúan aktuális, általános emberi dolgokról. Arról, hogy vágyok valamire, és tűzön-vízen át megszerzem. Arról, hogy a hatalom és az erőszak kéz a kézben jár. De hogy túl mindenen ott maradnak a lelki kérdések. Ettől olyan nehéz és megfoghatatlan ez a szerep, és éppen ezért perverzióm ezt játszani.
Akkor a kapus-jelenetben elhangzó olyan szövegrészek, mint a „suttyó, akiből úr lett, mert rábízták az összelopkodott lóvét”, vagy a vacsora után az újdonsült király szájába adott „mindegyik házban szolgál egy fizetett besúgóm” ugyancsak áthallásos?
Ezek Rémusz egyértelmű reflexiói a mai magyar helyzetre. Nyilván nem véletlenül vettük elő ezt a darabot. Bele szoktam gondolni, hogy milyen lehet milliárdokról dönteni… Én egyetlen politikusnak sem lennék a helyében. Semmilyen hatalmi pozícióban. Mert egy idő után csak a saját paranoiád motivál, félsz, hogy elveszted a pozíciód, és már semmi más nem számít.
A színlapon olvasható ajánló szerint „történik mindez egy olyan országban, ahol mindenki fél, ahol senki sem őszinte, ahol mindenki önmagát tartja a legtöbbre, és érdekei szerint hajlik és dörgölőzik a hatalomhoz”. Ez is a mi szűkebb pátriánkra vonatkozik?
Igen, és ez borzasztó. Ebben a világban így kell létezni ahhoz, hogy egyről kettőre juss. Én mindig a gyerekemre gondolok, amikor fogom a Gabi fejét. Annyira lelkiismeretes kis kölyök, és olyan szar, hogy ez a világ őt is be fogja darálni. Mert már most tudja, hogy kell alakoskodnia, hogy ne kapjon beírást. Persze arra tanítom, hogy legyen gerinces és őszinte, álljon ki magáért és az elesettekért, védje meg a gyengébbeket, de időnként figyelmeztetnem kell, hogy csak csínján! És az szörnyű, amikor egy anya szájából ilyen hangzik el.
Ez lenne az a bizonyos „csalni a világot: légy , mint a világ”?
Pontosan. Ez egy rettenetes útravaló. De bízom abban, hogy megváltoztatható. Akkor lennék boldog, ha ez a mondat nem lenne érvényes. Töretlenül hiszek benne, hogy egyszer – ha én már nem is, de legalább a gyerekem – olyan világban élünk majd, ahol az lesz a mottó, hogy „légy őszinte: olyan, mint a világ”.
Akkor ide kívánkozik egy másik idézet is: „A pokol kapuján – amilyen kurva világ van – folyamatos a csúcsforgalom” – mondja a kapuőr. Ez a világ mitől rosszabb?
Az biztos, hogy ma többen állnak sorba ott, mint a mennyország előtt. Mert a környezetük a rosszabbik kapuba kényszeríti őket. Mivel az érvényesülésért olyanná kell válni, mint a körülöttünk lévő „kurva világ”. Ahol csak az eredmény számít: mindegy, hogyan, de legyen meg. És megyek, és megcsinálom. És csak amikor megvan, akkor döbbenek rá, hogy közben valami elveszett. Tehát lehet gyilkolászni, tömegeket mészárolni, gyerekeket meg legjobb barátot ölni – vagyis általánosságban véve rosszakat cselekedni –, de ebben egy normális ember menthetetlenül felőrlődik.
Tehát törvényszerű, hogy mindenki megtébolyodik, aki a hatalom csúcsára tör?
Amikor a darab végén azt kérdem, hogy „hát már soha nem lesz tiszta ez a kéz?”, akkor már lehet tudni, hogy innen nincs visszaút: örökké ezek a rémképek fognak gyötörni. A lelkiismeretem nem hagy nyugodni. De lesz, akinek ez meg se kottyan. Aki lelkiismeret-furdalás nélkül átgázol mindenkin. Akinek az álmát nem zavarja holmi morál. És akkor majd visszasírjuk az előző garnitúrát. Amikor már a borzasztó rossz is jónak tűnik ahhoz képest, ami jöhet.
Akkor ez itt a vég?
Biztos, hogy lesz jobb. Nem lehet, hogy ne legyen. Még ha nem teljesen így gondolom, akkor is ezt kell, hogy mondjam, mert ott van a tízéves fiam, akinek nem kívánhatok ilyen jövőt.
Az ország állapotát vizsgálva mire jutnál orvosként? Ahogy Macbeth mondja: „Doktor, vizsgáld meg az országom vizeletét!” Milyen lenne nálunk a diagnózis?
Kóros! Ajánlanék valami erős vízhajtót. Talán csalánt, hogy kicsit csípjen is.
Te ilyen bátor típus vagy?
Bátor vagyok, mert azt érzem, hogy nincs más választásom. Az én lelkem, az én agyam, az én habitusom bátorságra termett. Voltam én már bátortalan, és nem volt jobb nekem az.
Ezt a bátorságot szeretik benned a nézők és a kollégák is? Összesen több mint tíz díjat kaptál, és csak az idén a Jászai-gyűrűt, a közönségdíjat és az Arany Vállfát is. Mit jelent számodra ez a sok elismerés?
Nem akarok álszent lenni. Jó érzés, hogy a társulat és a közönség is szeret, meg hogy a nővéreim, a párom és a kisfiam is büszkék rám. De ez öt percig tart, azután ugyanúgy elölről kezdek mindent, keresgélem a hivatásom alapjait. Sok munka kell, sok erő, sok álmatlan éjszaka, sok szereptanulás.
De cserébe nemcsak a családod nézhet fel rád, hanem motivációt adhatsz a roma közösségnek is.
Én a hátamon hordom ezt a zsákot. Ahol csak lehet, próbálok a piciny kis szürke pontnyi életemmel valami utat mutatni, mert ha csak két gyereknek lesz jobb élete azáltal, hogy tanul és megpróbál kitörni abból a közegből, akkor már megérte. Szerintem ez minden közéleti szereplő feladata. Utálom azt a szót, hogy celeb, de ha már azok vagyunk, akkor az ismertséget ki kell használni. Ha a tévészerepeim révén többen megismernek, és a sorozatok miatt a színházba is eljönnek megnézni, már egy megvalósult csoda!
