Braun Tibor: A könyvek illata / Írások a nanogyémántokról, a csokoládéról és egyéb kémiai érdekességekről – Typotex kiadó, 2018 – 424 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4930-02-0
Furcsa ellentmondás, hogy hajlamosak vagyunk a természettudományok fontosságának (és szépségének!) alábecsülésére. Pedig a minket körülölelő világ, ha ebből a szempontból tekintünk rá, önmagában egy természettudományos példatár, melynek megértéséhez – és alakításához – az évszázadok során egyre közelebb jutottunk. Mégis, ahelyett, hogy erre reflektálva tátott szájjal habzsolnánk az új és újabb ismereteket, mintha megpróbálnánk megragadni egy olyan világban, ahol ezeknek az ismereteknek nincs akkora jelentősége. Arra már a skolasztika hanyatlásakor rájöttünk, hogy a tudomány nem a teológiai szolgálóleánya. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt korábban gondoltuk. Arra viszont mintha a mai napig nem sikerült volna ráébredni, hogy akkor mi végre a sok-sok egymással összefüggő információ és ismeret.
Az iskolák – eddig se volt ez másként, de mostanában fokozottan igaznak tűnik – mintha beoltanák a fiatalokat az őket körülvevő világ megismerése ellen. Tisztelet a kivételnek. Elhitetik a felnövekvő generációkkal, hogy a fizika, a kémia… csupa olyan valóságtól távoli és idegen dolog, aminek a hétköznapokhoz nincs – nem is lehet! – köze. Nem is próbálnak magyarázatot adni arra a jogosnak tűnő kérdésre, hogy a bebiflázott tételek és képletek mire lesznek jók akkor, amikor a nebulók kikerülnek az iskolapadból. Ezek a tantárgyak mintha arra lenne hivatva, hogy eltántorítsák az érésben lévő elmét az ismeretek megszerzésétől… és megértésétől. Ha hinnék az összeesküvésekben, azt gyanítanám, hogy az oktatás egyfajta szelekciós mechanizmus, ami arra hivatott, hogy csak a legelszántabbaknak adjon minőségi tudást.
Braun Tibor friss könyve, az A KÖNYVEK ILLATA nem fogadja el ezt a nemlétező hagyományt, s bár itt-ott megdolgoztatja az olvasót (ez ugye nem baj?), az elejétől a végéig izgalmas és érdekes, ráadásul pont arról szól, amiről az oktatás nem. Arról, hogy
a kémia érdekes,
és a kémiai ismeretek birtokában a világ megismeréséhez sokkal közelebb juthatunk, mint nélkülük. A kémia a minket körülvevő világ megismerésének része, izgalmas nyomozás, ami néhol borzongató, máshol ízletes, illatos, meghökkentő, de mindenképpen lenyűgöző. A nagyjából négyszáz oldalas könyvbe oly sok téma zsúfolódott, hogy az olvasó csak kapkodja a fejét. Nem vicc, hogy szóba kerül a könyvek illata, a nanogyémántok és az igazgyöngyök… a nyereg alatt puhított hús, a csokoládé, a whisky, sőt Ötzi utolsó vacsorája is.
„A DNS-rekonstrukció szerint Ötzi utolsó vacsorája vörös őz (Capreolus capreolus) húsából és valószínűleg gabonákból (többek között alakorkenyérből) állt. Ezt a vacsorát valószínűleg a hely alacsonyabb pontján kőszáli kecskehúsból és szintén gabonából, valamit kétszikű növényekből álló ebéd előzte meg. A gyomorban és a belekben talált, kitűnően konzerválódva megmaradt és mikroszkopikusan vizsgálható több mint 30 virágpor(pollen)-fajta arra enged következtetni, hogy…”
– a mondat folytatása a könyv 352. oldalán, ahonnan már csak egy kicsit kell haladni, hogy Ötzi halálának krimibe illő körülményei is kibontakozzanak. (Ez se menne a kémia eredményei nélkül.)
S mert a kémia a minket körülvevő világ megismerésében nem elhanyagolható, a Szkripal-merénylet ürügyén Braun Tibor még az ideggázok kémiájáról is mesél. Karinthy Frigyes, mint egy tudományos modell előfutára tűnik fel a könyvben, s a magyar tudománytörténet egyik elfeledett hőséről is megtudhatunk sok érdekes dolgot. Leginkább azt, hogy a tudás és az innováció nem a személyes siker garanciája.
„A hazai feltaláló különleges lény, alig jut ideje kidolgozni a találmányát, ellendrukkerek hadával a nyomában egyfolytában háborút vív a bürokráciával, a lehúzásra szakosodott ellenlábasokkal, a pozíciókat féltő nagyságokkal, no meg az emberi gyarlóság itthon oly ismert formáival, mint az irigység vagy a szűklátókörűség. Sajnos ritka közöttük az olyan, aki győztesként hagyja el a csatateret. Takátsy Gyula ilyen, legalábbis erkölcsi és tudományos vonatkozásban. Gazdaságiban, anyagiakban viszont nem.”
– olvashatjuk a 375. oldalon kezdődő írás elején, s mert például ez sem csak a „tiszta tudományról” szól, rácsodálkozhatunk a világ nem-természettudományos működésére, s elmélázhatunk azon is, hogy mennyivel járhatnánk előrébb, ha az emberi gyarlóság mellett valóban fontos lehetne a természettudomány.
