2018. december 13. (csütörtök) 19:30 – Zeneakadémia, Ferencsik bérlet 3. Műsoron: Haydn A megjutalmazott hűség – nyitány, Beethoven Ah, perfido! – koncertária, op. 65, Schumann Nyitány, Scherzo és Finálé, op. 52, Wagner Előjáték és Izolda szerelmi halála a Trisztán és Izolda c. operából, R. Strauss Halál és megdicsőülés, op. 24, Km.: Karita Mattila szoprán, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Vezényel: Hamar Zsolt
Hűség és hűtlenség, élet és halál kérdéseivel foglalkozik a Nemzeti Filharmonikus Zenekar december 13-i hangversenyén. Haydn, Beethoven, Schumann, Wagner és R. Strauss művei csendülnek fel a Zeneakadémia csodálatos nagytermében. Az est szólistája Karita Mattila finn operaénekesnő, a nemzetközi operaélet sztárja lesz, akit a BBC Music Magazine 2007-ben korunk legfontosabb szopránjai közé sorolt. A zenekart Hamar Zsolt vezényli.
Haydn művét La fedeltà premiata (A megjutalmazott hűség) címmel mutatták be Eszterházán (a mai Fertődön) az évtizedeken át a hercegi udvar zenei vezetőjeként tevékenykedő Joseph Haydn (1732‒1809) háromfelvonásos operáját. Még 1779 novemberében leégett a kastélyhoz tartozó operaház, melyet újjáépítve Haydn friss alkotásával avattak föl 1781. február 25-én.
Ezt követi a majdnem egy időben született Beethoven koncertária, az „Ah, perfido” („Ó, hűtelen…”). A darab a fiatal Ludwig van Beethoven szárnypróbálgatása volt. Első előadására még a komponálás évében sor került (Lipcse, 1796. november 21.). Pietro Metastasio operai hangvételű verse egy kedvese által elhagyott fiatal nő haragját és sirámait tolmácsolja. A férfihoz intézett szavakban ellentétes érzelmek kavarognak: a nő előbb az égiek általi megbüntetését jövendöli meg, majd kegyelmet kérve számára, felajánlja saját halálát, végül kétségbeesésében irgalomért könyörög szerelméhez. A szólista Karita Mattila szoprán énekművész, akiről a The Telegram így írt:
„…elemi erő, melynek nem lehet ellenállni… tagadhatatlan, hogy Karita Mattila odacsap a közönségnek ragyogó előadásmódjával, amely igen ritka a mai klasszikus zenei színtéren…”
Schumann: Nyitány, Scherzo és Finálé, op. 52
Miután a pályatárs és barát Felix Mendelssohn-Bartholdy 1841 tavaszán elvezényelte Robert Schumann (1810–1856) I. („Tavaszi”) szimfóniáját, rögvest újabb zenekari művek írásába fogott az addig főként zongoradarabokat és dalokat szerző komponista.
Ekkor keletkeztek a IV. szimfónia, a Zongoraverseny, valamint a Nyitány, Scherzo és Finálé korai változatai. Utóbbi sajátos, háromtételes ciklus lett (op. 52), amelyet eredetileg szvitnek, II. szimfóniának és még Sinfoniettának is nevezett a zeneszerző. Ősbemutatója már a véglegesült címmel zajlott le (Lipcse, 1841. december 6.), majd Schumann 1845-ben átdolgozta a zárótételt; 1854- ben szólózongorára is átírta a művet.
Wagner Trisztán-előjátéka (1859) fiziológiailag és pszichológiailag is pontos ábrázolása az eksztatikus szerelmi mámornak, Izolda zenéje pedig a hősnő szerelmi halálának.
Richard Strauss a „Halál és megdicsőülés” című 1889-ben írt művének ihletője egy súlyos betegségből történő szerencsés felépülése, melynek során a szerzőben felmerült az
„… a gondolat, hogy egy olyan ember halálát ábrázoljam, aki a legmagasabb célokért harcolt, küzdött – és művemben egy tiszta lelkű művészt rajzoltam meg.”
