Mesterem: Babits Mihály és Pilinszky János-est, 2018. november 27., Várkert Bazár
Nehéz nem azzal kezdeni, hogy a Várkert Bazár irodalmi estjére több mint hatszázan voltak kíváncsiak, ami (némileg egy korábbi beszámolómat ismételve) egy rockkoncerten is megsüvegelendő teljesítmény, nemhogy egy olyan program esetében, amelynek középpontjában Babits Mihály és Pilinszky János álltak. Juhász Anna vendégei voltak: Sipos Lajos irodalomtörténész és Babits-kutató, illetve Szénási Zoltán, aki az MTA tudományos munkatársaként a 20. századi magyar katolikus irodalommal foglalkozik, valamint ő az Új Forrás felelős szerkesztője is. Babits verseit Rátóti Zoltán, Pilinszky János verseit pedig László Zsolt tolmácsolta.
Bár (szinte napra pontosan) 38 év van a két költő között, létezik néhány olyan szembeszökő vonás, ami miatt nagyon hasonlítanak egymásra: a vallásos költészet mellett ilyen a visszahúzódó, gondolkodó alkatuk. Nagyon más időpontban érkeznek azonban a magyar irodalom élvonalába. A beszélgetés azt boncolgatta, hogyan lehet kettejüket párhuzamba állítani, milyen kapcsolódási pontok vannak kettejük között. Ebben a tudósításban igyekszem körvonalazni az estet, illetve egy-egy elhangzott verset idézek.
Babits Mihály
Sipos Lajos elmesélte, hogy Babits Mihály számára a versírás adottsága korán megjelent: állítólag már kisgyermekként verssel tiltakozott, ha a cseléd olyan ételt hozott az ebédlőasztalhoz, amit nem szeretett; 15 éves korában pedig versei jelentek meg. A versek világán túl viszont küszködött: köznapi helyzetben alig tudott megszólalni, leveleihez fogalmazványt használt és saját tehetségéről sem volt teljesen meggyőződve.
Verseinek megjelentetéséhez kellett barátai biztatása, akik csodálták Babits formabravúrjait („legyen ön kurva” – noszogatta egy levelében Babits Mihályt Juhász Gyula). Szinte félelmetes, hogy A lírikus epilógja című verset a Négyesy-féle stílusgyakorlat-szeminárium idején ujjgyakorlatnak írja meg, hogy aztán pár évvel később első kötetének záródarabjaként foglalja el méltó helyét.
Babits Mihály
A lírikus epilógja
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Pilinszky János
Bár Pilinszky János családjában voltak művészek – nagybátyjai például neves operaénekesek -, apja mégis büntette az írásért Pilinszkyt. Ez a trauma a költészetében folyamatosan jelenlevő bűntudathoz is hozzájárulhatott, amelyhez hozzáadódtak a háború során szerzett élmények.
Juhász Anna már a beszélgetés elején felvetette: milyen furcsa, hogy Pilinszky (kiragadott) verssorai időnként szerelmes vers látszatát keltve keringenek a közösségi oldalakon, holott ezek általában valamilyen vallásos élményt takarnak. Szénási Zoltán meg is erősítette ezt azzal, hogy Pilinszky versei tele vannak nehezen kibogozható vershelyzetekkel, költői képekkel, és éppen az az igazán nagy teljesítmény, hogy a költő az alapvetően vallásos dimenziójú költészetét jóval szélesebb közönséggel meg tudta szerettetni.
Babits és Pilinszky
Bár Pilinszky korai időszakára elsősorban József Attila volt nagy hatással, Babits nyomaira is könnyen rábukkanhatunk Pilinszky mitológiájában. Szénási felemlegette például Pilinszky Az idő sürgetése című esszéjét, amelyben a Mint forró csontok a máglyán című verset idézi; Juhász Anna pedig az In Memoriam N. N. című verset, amelynek zárlata Babits Esti kérdés című versének zárlata dereng fel („miért nő a fű, hogyha majd leszárad?/ miért szárad le, hogyha újra nő?”).
Pilinszky János
In memoriam N. N.
Te férfiaknál férfiabb,
te bátraknál is bátrabb,
legalább szégyelted magad
megadni a halálnak?
Az esztelenűl gyönyörű
és kőszivüre égett,
hogy roppant meg a súly alatt
gyönyörű szüzességed?
Valamikor, te nyomorúlt,
még hitted a szerelmet!
Most élősdiek seregét
etetheti a tested.
Kit nem vigasztalt senki se,
most betömi a szádat,
a magányosan zokogót
a tömeges gyalázat.
Elterülve a többiek
földes-agyagos ágyán,
közösködőn és mocskosan,
velőtrázón paráznán
soha se lettél volna több,
mint férgek között féreg?
S nem csupán itt, a föld alatt
veszett el vad szemérmed?
Te életfogytig lázadó,
valóban ennyi volnál,
nem több a csontig élvező,
levetkező halottnál?
Saját végeddel kérdelek:
a gőggel égő évek,
az olthatatlan büszkeség,
ha végül úgy se véd meg,
az egész életünk mit ér?
Szólj, rovarok arája,
ha öröklétre születünk,
mért halunk meg hiába?
Rejtettebb kapcsolódási pontra is fény derült az egyik fénykép kapcsán. Babitsnak nagyon szoros kapcsolatai voltak olasz irodalmi körökkel, Dante-fordításáért pedig kitüntetést is kapott az olasz államtól. Juhász Anna felidézte Pilinszky római ösztöndíját, amit januárban egy másik esten közelebbről is megismertünk (erről itt írtunk, ebből kiderül pár kevéssé ismert tény Pilinszky római tartózkodásáról). Juhász Anna zárszavában elmondta, hogy az ilyen estek akkor igazán sikeresek, ha a hallgatókat (vagy épp a tudósítás olvasóit) arra sarkallják, hogy ismét levegyék a polcról a versesköteteket – házi feladatnak pedig a kimaradt Jónás imáját és a Trapéz és korlátot ajánlotta.
