59 éve, 1959. november 20-án fogadta el az ENSZ Közgyűlése a Gyermekek Jogairól szóló Nyilatkozatot. Azóta ez a nap a gyermekjogok világnapja. Ám még mindig több ezer 5 éven aluli gyerek hal meg szerte a világon olyan okok miatt, amelyek megelőzhetőek lennének; 640 milliónak nincs fedél a feje fölött; és 140 millióan nem járnak iskolába. Kiskoromban nem voltam valami jó evő, és édesanyám mindig azt mondta, hogy ne hagyjak meg semmit, mert luxus kidobni, miközben Afrikában éheznek a gyerekek. De nem kell olyan messzire menni. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat tanulmánya szerint idehaza is 40 ezer gyerek éhezik nap mint nap. Mert miközben deklaráció szintjén Magyarország is aláírta a jognyilatkozatot, a valóságban csak úgy sorjáznak a kérdőjelek.
Milyen az, ha csak liszted meg vized van? Mit adsz a gyerekeidnek enni? Milyen erő kell ahhoz, hogy ilyenkor télen 3-4 hónapot hidegben, mosdatlanul elviseljen valaki? Mi történik közben a lelkével és az agyával? Mivé válik az ember, ha 4-5 hete egyetlen bőrönddel kell éjszaka menekülnie? Lehet-e ilyenkor erkölcsről és jogtiszteletről beszélni? Akik elítélik őket, képesek lennének mindezt maguk végigcsinálni? Úgy, hogy abba senki ne köthessen bele?
Ezeket a kérdéseket a színházi munkája mellett aktív közéleti szerepet vállaló Horgas Péter fogalmazta meg, aki a napokban zajló Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál keretében megrendezett Ifi-Verzión tartott workshopot Lányok, szerepek címmel. Az Egy nap a fiatalok jogaiért nevet viselő rendezvényre 14 és 18 év közötti, jobbára mélyszegénységben élő gyerekeket hívtak meg, hogy a jogaikat tudatosító foglalkozásokon vegyenek részt, és megnézhessenek néhány hasonlóan hányatott sorsú emberrel készült nem fikciós filmet, köztük az UNICEF Gyerekzsűri által legjobbnak ítélt alkotást, Révész Bálint Nagyi projektjét. A több mint nyolcvan fiatal hét civil szervezet programja közül választhatott, pontosabban a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ napindító játéka során dőlt el, ki melyikhez csatlakozzon: A fiatalok helyzete Magyarországon témájú vitaszínháztól kezdve az Ébresztő-óra fantázianevű interaktív játékon át a Roma identitás workshopig. És az egészet mintegy megkoronázva a profi-filmes Zöld Pók Alapítvány a helyben verbuvált amatőr forgatócsoporttal közösen készített rövid mozgóképes anyagokat a programokról, azok céljáról és a résztvevőkről. Hasonló módszerrel, mint a Verzióról már ismert Wapikoni stábja, amely filmes projektje segítségével próbál a kilátástalan helyzetben élőknek is kiutat mutatni.
Ameddig még nem késtek el vele. Horgas Péter szerint az utolsó órában vagyunk, és a nagykorúságot elérő gyerekek már gyakorlatilag menthetetlenek. A művészi élettől egyre inkább a politika világa felé forduló aktivista évek óta jár egy Heves megyei zsákfaluba, hogy a helyieknek programokat csináljon; megszervezze orvosi szűrésüket; tanszereket, ruhákat, pelenkát és élelmiszert juttasson el hozzájuk. Ennek érdekében adományokat gyűjt, támogatóknál kilincsel, jótékonysági árverést szervez, és maga is beáll főzni: havonta utazik le csapatával, hogy félezer adag étellel vendégeljék meg a hó végére már igencsak kiéhezett falubelieket. Merthogy a segély nem tart ki örökké, más bevételi forrás meg nemigen van arrafelé.
– Lehetne biogazdálkodást folytatni vagy fát metszeni, de hiányzik ez a tudás: generációkon keresztül maradt ki az oktatás, az élettervezés. A gyerekeket, ha megkérdezzük, miből szeretnének élni, a válasz az, hogy segélyből. Vagy ami még rosszabb, amikor egy 15-16 éves fiú életcélja az, hogy strici legyen, és a testvérét futtassa. Sok lány köt ki Németországban vagy Svédországban. Ha nem kezdünk el még serdülőkor előtt foglalkozni velük, menthetetlenül elveszítjük őket.
A látványtervezőként indult alkotó szerint képzőművészeti és filmes eszközökkel könnyebb megfogni a gyerekeket, mintha direkte beszélnének a veszélyekről, vagy akár a lehetőségekről. Megrajzolva, áttételesen elmondva jobban eljut hozzájuk az üzenet.
– Olyan ez, mint a középkori freskók, amik még az analfabéták számára is érthetőek voltak. Az ismert történetekbe belefestették a város elöljáróit, így életben tartották a helyiek identitását. Ilyen értelemben tehát kommunikációs eszköz lehet a film. Jó arra is, hogy dokumentáljanak vele, és arra is, hogy ennek a módszerét elsajátítva plusz képességeket alakítsanak ki a fiatalokban. Ezen túlmenően a képek, a filmek fellazíthatják a többségi és kisebbségi társadalom közti bemerevedett távolságot, láthatóvá téve ezeket a láthatatlanná vált közösségeket. Megmutatva, hogy ők is ugyanolyan emberek.
A mostani workshopon olyan rövidfilmeket vetítettek le a gyerekeknek, amelyeket a többségi társadalomból kirekesztődött kanadai őslakosok készítettek Manon Barbeau guruló stúdiója segítségével. A rendezvényre maga a rendező is ellátogatott, akit az egyes filmek idevágó mondanivalójáról faggattam. Azt a megoldást választottuk, hogy mindegyikből kiragadtunk egy fontosnak talált idézetet, és erről kérdeztem a véleményét. (A vele készült interjúnkat itt olvashatjátok.)
„3 generációba telt tönkretenni az embereket, és még 3 generáció kellhet, hogy kigyógyítsuk őket.”
(Megálló Kitcisakikban)
– Mélyen hiszem, hogy az egyéni és kollektív sebek csak több nemzedéknyi idő alatt gyógyulnak be. Ahogy az indiánokkal bántak, az generációk életére hatott ki. Ma már vannak olyan fiatal őslakosok, akik büszkén vállalják identitásukat, aktívak, különböző művészeti ágakban alkotnak, szenvedélyesen kiállnak a jogaikért – mindez pedig azt mutatja, hogy megkezdődött a gyógyulás.
„Régóta tart a küzdelem, de én nem csüggedek.”
(Fellázadunk)
– A harc régóta folyik, és egyhamar nem is ér véget. A társadalmi egyenlőtlenségek egyre szembetűnőbbek. De ha többen összefogunk, szolidárisan és állhatatosan, hegyeket mozgathatunk meg, és átalakíthatjuk a világot.
„Nem az a lényeg, hogy te legyél az első. A lényeg az, hogy beérj a célba.”
(Anya versenyez)
– Nagyon egyetértek az idézettel. Fontosabb, hogy együtt haladjunk a közös cél felé.
„Ne várd a herceget fehér lovon, építs saját hajót!”
(Nitanish – A lányomnak)
– Mivel nekem nem volt családom, kicsit egyedül kellett felépítenem magam. Gyermekként nagyon sérülékeny voltam. Felnőttként a filmezés mentett meg. A filmezés volt az én hajóm. Épp a kezdeti hiányból lett ennek a hajónak a motorja. A személyes és kollektív sebek hajtóanyaggá is válhatnak, hogy a világot olyanná formáljuk, amilyennek szerintünk lennie kellene.
„Számomra a támadás kritika volt azoktól, akik úgy gondolták, nem érek semmit. Hogy elveszítem a meccset. Ebben a csapatban senki nem passzolta nekem a labdát.”
(A röplabda gyógyító ereje)
– Azt gondolom, a Wapikoni valóban közös teremtményünk. Ha nem „passzoltuk volna egymásnak a labdát”, e fantasztikus kalandból – a maga eredményeivel és egyre kiterjedtebb hálózatával – semmi sem valósulhatott volna meg. Meggyőződésem szerint mindig fontos passzolnunk egymásnak ahhoz, hogy együtt dolgozhassunk a legelesettebbek védelme érdekében.
„Volt bátorságom elhagyni a rezervátumot.”
(Alma)
– Otthagyni a rezervátumodat, ahol a családod, a barátaid élnek, amelyhez a gyerekkorod kötődik, az emlékeid és a szokásaid, elmenni messze a tieidtől, egy helyre, amit nem ismersz és ahol nem ismersz senkit, belevágni a bizonytalan jövőbe – mindez nagy bátorságot igényel. Rendkívül nehéz döntés, de olykor nincs más választásunk, mert a közösségünk, a rezervátumunk, az országunk már nem tud többet nyújtani számunkra. Ha mégis maradunk, ezzel néha önmagunkat áruljuk el. Ha elmegyünk, az szellemileg és érzelmileg is gazdagíthat minket, és növelheti a szabadságunkat. És semmi akadálya annak, hogy egy nap visszatérjünk, feltöltődve mindazzal, amit máshol megéltünk, hogy megosszuk tapasztalatainkat az otthon maradottakkal. Ez megtörtént néhány őslakossal: dr. Stanley Vollant otthagyta a közösségét, hogy tanulhasson, és ő lett az első innu sebész, aki aztán több ezer kilométert járt be, közösségről közösségre haladva, hogy ráébressze a fiatalokat a tanulás és az egészség fontosságára.
Horgas Péter is olyan embereket próbál találni, akik saját példájukkal vonzók lehetnek a felnövekvő generáció számára. Olyan művészeket visz el hozzájuk, mint Oláh Gergő, akinek volt ereje és kitartása, hogy kiszakadjon a – szintén nógrádi – szegénységből, a közmunkás-létből, ráadásul azzal, hogy az autentikus cigányzenére alapozta sikerét, mégse dobta sutba múltját.
– Az ilyen művészek mintát adnak. Gergő menő terepjáróval érkezett, ami akár el is távolíthatta volna a helyiektől, de ahogy kiszállt, megszűnt minden sztárallűr. Amikor koncertet adott az iskolaudvaron, egy súlyos fogyatékkal élő fiú kért tőle egy dalt, és ahogy erre válaszolt, az még a legkeményebbeket is megríkatta. Az előadás után még két órát maradt velük, együtt ebédeltek, és azóta is mindig kérik, hogy jöjjön. De olyan is volt, hogy miközben egy fellépő még csak a beállásnál tartott, a helyiek mindenféle ad hoc produkcióval rukkoltak elő, és olyannyira lenyűgözték, hogy széttárt karral megkérdezte: akkor most én mit keresek itt.
Ezek az utazások tehát nem feltétlenül egyirányúak. Két fiút például két éve felhoztak a budapesti artistaképzőbe tanulni, miután felfigyeltek rájuk, hogy milyen ügyesek és erősek. És bár ők még csak nem is jártak azelőtt a fővárosban, mégis megtanultak itt boldogulni. Távol az otthonuktól, a családjuktól, sokkal másabb elvárásoknak megfelelve.
– Annyi tehetséget tékozol el ez az ország! Az állami oktatási rendszerben ezeknek a gyerekeknek általában zéró lehetőségük van. Amikor egy kisiskolásról kiderül, hogy azért tanul rosszul, mert nem lát el a tábláig, otthon pedig nincs villany, akkor az igencsak elgondolkodtat az egyenlő esélyekről. Legutóbb egy szemészeti vizsgálaton kétszáz gyerekből húszat szűrtek ki, és addig egynek se volt szemüvege.
Sokan persze el se jutnak az iskoláig. Nem azért, mert olyan messze van, hanem mert a szüleik más elfoglaltságot szánnak nekik. És még igazolják is a hiányzásukat.
– Állítólag azért nem mehetnek iskolába, mert a gyereknek dolgoznia kell. De mit dolgozik egy olyan gyerek, akinek a családjában mindenki munkanélküli? Természetesen lop. És nincs jogunk ezért ítélkezni felettük. Teljesen más túlélési stratégia működik ezekben a családokban, a napi betevőért folytatott harc az egyetlen szervezőerő. Ha megnézzük, hogy mire van szükségük az életben maradáshoz, hogy mit vesznek el a természettől, a környezettől, a világtól, az látjuk, hogy egy átlagos budapesti értelmiséginek sokkal nagyobb az ökológiai lábnyoma, mint egy tarnabodi 5-6 gyerekes családanyának.
Ők ebbe születtek bele. Számukra tehát ez nem jó vagy rossz, csupán a valóság. Aminek nincs alternatívája. Azt tanulják, amit otthon látnak.
– A bezártság kikényszerít egyfajta napi rutint. A nyomorúság, szenvedés, elesettség, kiszolgáltatottság sajátos kultúrát szül. Bizonyos szavak – mint például a ’nappali’ – kivesznek a szótárukból, mert ott egyszerűen értelmezhetetlenek. Amikor rengeteg energiaráfordítással eljuttattunk egy családnak egy ruhásszekrényt, hogy legyen mibe pakolniuk, és egy hét múlva azzal szembesültünk, hogy eltüzelték, mert nem volt mivel fűteniük, akkor azt is el kell fogadnunk. Mert ha érzékeltetjük, hogy ez nem természetes, nem lesz híd közöttünk. Meg kell értenünk, hogy ameddig úgy érzik, hogy nincs holnap, csak a mára koncentrálnak.
Nekik látniuk kéne valamiféle jövőt, nekünk pedig meg kell látni bennük azt, ami a külső máz mögött van. Le kell hántani róluk, hogy közelebb kerülhessünk a lelkükhöz. De ez csak apránként lehetséges, hogy elnyerjük a bizalmukat. Hogy befogadjanak. Erre jók az ilyen rendezvények is, mint a verziós műhelyek.
– A workshopokon szerintem az első pici lépéseket tudtuk megtenni a gyerekek belső világának, kreativitásának felszabadításában. Ahány gyermek, annyi sors. A különböző nyitottságok és mély, többrétegű zárkózottságok közötti kusza mezsgyén kell haladnunk, amihez sok idő és türelem szükséges.
Az önkénteskedés idő és pénz, amit az ember óhatatlanul a szeretteitől von meg. Így ha valaki arra teszi fel az életét, hogy másokon segítsen, az a hozzá közelállóktól is áldozatokat kíván. Horgas Péter amellett, hogy civil kampányt folytat és társadalmi mozgalmat szervez, három gyermek édesapja is.
– A családom különböző tagjai egy-egy ügyemben résztvevők is, sokszor ez nem is menne máshogy. A fiam például rendszeresen jön velünk Tarnabodra, a nagyobb lányom annak idején velem járt olyan táncházakba, amelyeken fogyatékkal élők is részt vettek. De szoktunk együtt készíteni szendvicseket a hajléktalanoknak is. Ezek meghatározó élmények nekik, legalább is ebben bízom. A feleségem pedig az egyik legjelentősebb karitatív szervezet munkatársa, lényegében a fél élete a segítésről, a fokozott odafigyelésről szól.
Ilyenkor, a gyermekjogok világnapján több figyelem jutott rájuk mindenhonnan. De az évnek van másik 364 napja, amikor ugyanúgy igényelnék ezt. Hogy a szurtos ábrázat láttán ne az előítéleteink munkáljanak. Hogy egyre többen kövessék Horgas Péteréket. Nemcsak a közösségi oldalakon, hanem a való életben, a sok-sok másik, megmentésre váró Tarnabodon.
