Az Árvaképek című regény a felejtésről szól, valamint az erőfeszítésről, amit egy ember megtehet a felejtés ellen. Az Árvaképek című regény az emlékezésről szól. Főhőse, Tamás az emlékezetben alámerülő személyeket rögzíti fényképezőgépével… Gerőcs Pétert, a regény íróját faggattuk.
– Árvaképek című regényed a közelmúltban jelent meg a Kalligramnál. Mikor tetted ki az utolsó pontot, ma mennyire van tőled távol a szöveg?
– Tavaly, október utolsó napjaiban, tehát kicsit több mint egy éve fejeztem be. A szöveggel való foglalkozás mindig egyfajta irányított kutatás, írás közben megvan a kérdések feltevésének és a válaszok megtalálásának a szabadsága. Azzal együtt is így van ez, hogy sok munkaművelet megelőzi magát az írást. A szöveg számomra addig érdekes, amíg aktivitást követel. Most, a megjelenés után, van valamiféle kampánya a könyvnek, és ezzel kapcsolatban vannak kötelességeim, de közben a szöveg maga már egy „idegen test”, amit nem ismerek már olyan mélyen. árvaképek
- A láthatatlan szobrász – Gerőcs Péter portréfilmje
- Gerőcs Péter: A betegség háza
- Jártál már a Győztesek köztársaságában?
– Amikor írsz, van egy elképzelt ideális olvasó, akinek meg akarsz felelni, vagy szigorúan magadnak dolgozol?
– Nincs ilyen. Annyira leköti a figyelmemet, hogy az adott problémát – függetlenül attól, hogy miként sikerül – a lehető legjobban oldjam meg, hogy olyankor nem számolok semmilyen olvasóval vagy külső normával. Számomra az a fontos, hogy mindig legyen egy experimentális mozzanat, ami lehetőséget ad arra, hogy a felmerült problémát prezentáljam a szövegben. Ebbe tényleg nem fér bele egy elképzelt olvasó. Ha számolnék vele, akkor nem lenne tétje a munkának.
– Amikor elkezded létrehozni a szöveget, akkor te vezeted a történetet, vagy a történet vezet téged?
– Az a tapasztalatom, hogy ez egy kicsit olyan, mint a célbalövés. Elindítom irányítottan a folyamatot, de utána már szinte csak utánkövető vagyok/lehetek. Követem a szereplőim vágyait és szándékait, ami nem könnyű, hiszen egyszerre alakítója és nyomozója vagyok a gondolataiknak. Nekem kell követnem a szereplőket és nem fordítva. Ez szükséges ahhoz, hogy a figurák ne papírmasé alakok legyenek.
– A könyv – párbeszédek formájában – egy halom elméleti kérdést előhúz, a főszereplő miatt főleg fotós szempontból. Van valamiféle fotós indíttatásod, vagy direkt a regényhez készültél fel a témából? árvaképek
– Irodalomértelmezőként mindig a vizuális mozzanatok érdekeltek, az egyetemen is ilyesmi volt a szakdolgozatom témája, és a doktori képzés során is ezzel foglalkoztam. Másrészt van egy kenyérkereső szakmám, amihez fényképezőgépeket használok. Persze, ez nem jelenti azt, hogy fotós lennék. Videók készítésével foglakozom, jól ismerem a fényképezőgépeket, és tudom használni őket: tudok szép képeket készíteni, de „szép” alatt itt a lakossági felhasználású szépséget kell érteni.
– Akkor fotós vagy. árvaképek
– Nem, nem vagyok fotós, és ezt onnan tudom, hogy nincsenek ilyen irányú ötleteim és ambícióim. Ami inspirációs nullpontként az Árvaképekhez kötődik, az annyi, hogy amikor beköltöztem a mostani lakásomba, akkor a hálószobám falára készítettem egy hatalmas fotókollázst az elmúlt évtizedem legfontosabb szereplőiről. Barátaimról, szeretteimről… Írtam egy hosszú listát, hogy kiket akarok látni, és kértem tőlük képet. Persze, ez így egy sikertelen vállalkozás volt, mert olyan minőségű képeket kaptam, amikkel nem lehetett semmit kezdeni. Másfél éves munkával elkészítettem a portréfotókat… de ahogy a mostani regény mutatja, bármennyit is tanultam ebből a fotózásból, a befektetett munka végül mégis az írásban hasznosul…
Itt beleolvashatsz Gerőcs Péter Árvaképek című új regényébe
– Ez több dologra is magyarázatot ad a regényben, de óhatatlanul oda vezet, hogy az olvasók elkezdjék keresni az önéletrajzi elemeket és mozzanatokat…
– Az első köteteimnél ez még zavart egy kicsit, de ma már inkább megérteni próbálom. Úgy látom, hogy az olvasók – nem csak az én esetemben, de – minden esetben keresik a „szerzői portrét”, ami átfénylik a szövegen, bármennyire is próbálja eltüntetni a szerző a saját nyomait. Jó esetben a szerzői arcél megmutatkozik, de nem úgy, ahogy az olvasó azt (el)várná: a szöveg sajátosságában, egyedi vonásaiban sejlik fel az író. De ez már egy professzionális olvasási módot igényel, amiben nincs relevanciája az ilyesfajta referenciáknak. Tudom, sokszor szembe fog még jönni a kérdés, én pedig egyre nagyobb meggyőződéssel mondhatom, hogy a válasz: „Mindegy”. Nem azért, mert „a szerző halott”, hanem azért, mert az ilyesfajta kutakodással nem jár jól sem a szöveg, sem az olvasó. Ez egy funkcionális olvasatot feltételez és eredményez, a szépirodalom pedig, jó esetben, túl van a funkcionális olvasaton.
– A szereplőidet egészen közelről ábrázolod, az őket körülvevő világ szinte kimarad a regényből. Ez tudatos döntés vagy valamiféle szükségszerűség?
– Ez egy elbeszélői probléma. Mennyire lehet tágas a regény tere? Van olyan történet, ami megköveteli a tágasságot, és van, amelyik szinte elutasítja. Az előző regényemben [Győztesek köztársasága] sokkal tágasabb volt a megmutatkozó világ, az azt megelőzőben pedig [A betegség háza] még ennél is szűkebb. A tágas regényvilág benépesítésénél az a nehézség, hogy óhatatlanul bekúszik a szociogram lehetősége, ráadásul a sokkal több szereplő miatt sokkal távolabbról lehet csak „rálátni” a figurákra. A nagyobb távolság miatt más az idő az irama is. Itt, az Árvaképek esetében egy másik módszer szerint dolgoztam. Az egyik főszereplő maga az idő, és emiatt is jobban akartam koncentrálni a főhős, Tamás belső alakulástörténetére. Ezt képtelenség lenne tágabb perspektívából megírni. Főleg úgy, hogy azt is szükségesnek gondoltam, hogy a teljes életutat végigkövessem, apró szekvenciákat kiemelve és azokat egymás mellé rendezve. A részletek között hatalmas lyukak vannak, így ez az olvasó „táncba hívása”, hiszen a hiányzó részek pótlása az olvasóra van bízva. Így láttam kifejezhetőnek és megmutathatónak a szereplő változásait, hiszen az nem lehetséges, hogy tízezer oldalas regényt írjak.
– Mindezzel együtt ez nem egy lélektani regény…
– Nem akartam, hogy az legyen. Ez a könyv inkább a tudat alakulásával foglakozik, elméleti felismerések és konstrukciók indáznak át egyik jelentből a másikba. Persze, tudatregénynek sem hívnám, de talán az ilyen kategorizálás nem is az író dolga. Ha úgy tetszik, ez a regény az idő rögzíthetőségének, a rögzítés lehetetlenségének a története. Számomra az is fontos, hogy a regény szerkezete reflektáljon az idővel kapcsolatos felismerésekre. Nem lett volna másként elbeszélhető, nem lett volna vállalható egy kronologikus elbeszélésmód…
– Azt hiszem, ez olvasásélményként valóban hozzátesz a történethez, az olvasó pedig, ahogy betömi a történetben tátongó lyukakat, úgy a regény végére kiegyenesíti a történetet…
– Az emlékezet működéséről beszélünk, és ez ugyanúgy működik az olvasás, mint bármi más vonatkozásában. Az emlékezéssel újra és újra összerakunk egy történetet, rekonstrukciót hajtunk végre. Ilyen szempontból az emlékezés is fikcionálás. Csak olyan dologra vonatkozik, ami – valamilyen konszenzus alapján – megtörtént. Ezen a ponton viszont le is válik az olvasat a szövegről… Érdekes kutatás lenne az olvasatokat összehasonlítani egy felborított időszerkezetű regény kapcsán. De egy ilyen kutatás szerintem nem a szépirodalmat, hanem a tudatot vizsgálná.
– Birtokában vagy már olvasói visszajelzéseknek?
– Tudom, hogy készülnek már kritikák, és volt olyan recenzens, aki visszajelzett. Ráadásul a környezetemben élők is mondtak már ezt-azt. Ez a megérkezési folyamat első fázisa, és úgy sejtem, hogy ez eltart majd fél évig.
– Mennyire engeded, hogy hassanak rád a visszajelzések és kritikák?
– Nem akarnék hamis választ adni: elolvasom a kritikákat és örülök annak, hogy vannak. Egyetlen kifejezetten kellemetlen élményem volt, s az sem azért, mert a kritika pozitív vagy negatív, hanem, mert azt éreztem, hogy kicsinyes indulatok vezérelték a kedves pályatárs tollát. Nem az volt a gondom, hogy az én szövegem sérül a kritika hatására, hanem azt éreztem, hogy ő hozza saját magát kínos helyzetbe. Ettől az egytől eltekintve minden visszajelzés öröm… de nem hiszem, hogy sorvezetővé válhatna a következő regény megírásakor. A kritikák azért és attól fontosak, mert az írás magányos tevékenység, és az így megmutatkozó olvasatok valamiféle visszatükröződések: egy tudatilag intim tevékenység publicitás utáni tárgyiasult visszaköszönései. És ez izgalmas! Volt már olyan, hogy egy olvasaton keresztül jöttem rá olyasmire, ami bennem nem volt szándékolt vagy tudatos. Mégis hozzátett az én olvasatomhoz is. A kritika lapvetően nem is az írónak szól, hanem az olvasónak.
– Az írók általában utálják ezt a kérdést: min dolgozol most?
– Benne vagyok az új regényben. És tényleg nem beszélnék róla részletekbe menően, mert az írást megelőző fázisban járok. De a szöveg annyira követeli a megszületését, hogy elkezdtem kidogozni a legelejét… Fegyelmezetlen voltam, és engedtem a szöveg követelődzésének. Az biztos, hogy ez is összefügg majd a vizuális médiumokkal, de nem a fotóval, hanem a filmmel…
