Jártál már a Győztesek köztársaságában?

gyoztesek_borito

Egy könyvet fogunk aprólékos részletességgel bemutatni Tóth Krisztina fülszövegével, egy szépen forgatott könyvtrailerrel, és egy rövid részlettel. A könyvet Gerőcs Péter írta, a címe: Győztesek köztársasága.

Tóth Kriszta fülszövege:

Ez a regény nem negatív utópia, bár a szereplők beszámolóiból egy olyan telep létrehozásának és működtetésének történetére derül fény, amely helyszíne lehetne egy elképzelt, jövőbeli kísérletnek. Csakhogy a helyszínek emlékeztetnek a mai Magyarországra: még a Rossz sem elemi erejű, inkább kisszerű és hamis. Mintha Vincze Sámuel jól szabott öltönyében egy Dosztojevszkij-hős kóvályogna egy dán dogmafilm díszletei között. Mindenki lelepleződik: a harmincas értelmiségi, a lelkes, ám valójában korlátolt huszonéves, a kiégett ötvenes egyetemi oktató és az ambiciózus fotóművész is. Kegyetlen tisztánlátással megírt látlelet ez a könyv, amelynek szereplőit mindnyájan ismerjük: egy ország romjai közt bolyonganak. Tévedéseik, vakságuk, fanatizmusuk vagy épp kiégett cinizmusuk a konkrét, apránként rekonstruálható eseményeken túl a történelmi ismétlődések mintázatára mutat rá. Ki ez a Vincze Sámuel? Mi történt valójában – próbálja kideríteni a regénybeli narrátor, amikor a szereplőket faggatja. Hol élünk? És egyáltalán, mi a fene történik velünk? Vagy nem történik, hanem csinálják– és mi hagyjuk? Te is, olvasó?

Az alábbi részletben a regény főhőse ünnepélyes bejelentéssel készül az anyja tudtára adni: életét ettől fogva a színháznak áldozza.

Gerőcs Péter
GYŐZTESEK KÖZTÁRSASÁGA
– részlet –

Samu tizenhét éves volt. Minden nap kettőre-negyedháromra hazaért. Akkoriban lett a szokása, hogy szép zakóban és szövetnadrágban volt egész nap. Így járt iskolába, és így volt otthon. Így ebédeltünk, és így vacsoráztunk. Este nyolc körül kicsit meglazította a nyakkendőjét és levette a zokniját, de a zakóját nem volt hajlandó. Feltette a lábát a székre, és megeredt a nyelve.

Ezzel a zakóüggyel egyszer megkeresett az osztályfőnöke. Behívatott, hogy a gyerek különc és piperkőc. Két dolgot közöltem vele. Ad egy, én egy országos hírű pedagógus vagyok, úgyhogy nekem ne magyarázzon, ad kettő, menjen a picsába a szakadt pöttyös harisnyájával.

Ezek voltak a legszebb évek – mondjuk két év – a kapcsolatunkban. Dohányozni kezdett, de nem zavart. Nagyon szépen tudott dohányozni. Kulturális magazinokat olvasott, koncertekre járt, engem is vitt. Szerettem. Imádtam koncertekre járni a fiammal.
Koncert előtt ledobta magáról a fűzőt, visszavette az inget, a zakót, és jelezte, hogy karoljak bele.

Gabriella, mondta, maga nem teljesen reménytelen eset, ezért úgy döntöttem, elviszem magát a ma esti Ligeti-koncertre.

Hát az igaz, hogy nem vagyok egy vájt fülű, de egyre jobban élveztem ezeket a kriksz-kraksz koncerteket. Színházba is vitt. Vasárnap délelőtt, miközben főztem, felolvasott egy kritikát a darabról. Ha valamit nem értettem, elmagyarázta. De azért egyre jobban értettem ezeket a dolgokat.

Pontosan tudta, melyik színházi rendezőt futtatják éppen, az ilyenek darabjait, úgy fogalmazott, hogy kulturális kötelességből kell megnézni, és pontosan tudta azt is, ki az, akit viszont tényleg érdemes megnézni. Aztán már egy kicsit én is tudtam ezeket.
Egyik nap elvitt ebédelni. A Szép Ilonába mentünk. Zavarban voltam, mert Samut soha nem avattam be a családi kassza dolgaiba, és féltem, hogy nem számol egy ilyen étterem-látogatás anyagi terheivel, de… na, mindegy, gondolom, láthatta rajtam. Kibújt az étlap mögül, áthajolt az asztal fölött, és bizalmasan közölte, hogy bátran válasszon, asszonyom, nem teljesen reménytelen eset, ezért úgy döntöttem, hogy ma a vendégem lesz.
Na, hát ezen nagyot néztem. Mi ez az asszonyom, meg ez az egész! Ha így hívott, hogy asszonyom, abban mindig volt egy kis élc, de azért kedvesen, játékosan. Most semmi kedvesség.

Sült libamájat rendeltem, és úgy döntöttem, nem kérdezem meg, honnan van pénze. Csak azt az egyet akartam tudni, hogy vajon az apja adta-e neki, de ezt sem kérdeztem meg.
Nagyon szerettem a sült libamájat, és talán kétszer, ha ettem.

Biztos voltam benne, hogy mondani akar valamit. Akkor nyilallt belém, hogy egy lány. Biztos talált egy lányt, és el akar költözni. De hát még csak tizenhét, ha akarna, sem tudna hová menni! Hacsak nem a lányhoz. Vártam, hogy mondja már. Sürgettem magamban, de csak csöndben ültünk. Megjött a sült libamáj. Meg egy üveg pezsgő, amit egyikünk sem rendelt, de Samu nem jött zavarba. Tudtam, hogy valami van. Valami készülődik.

Nagyon erélyes volt. Erélyesebb, mint régen a Ferenc. Jelezte, hogy a pezsgő kitöltését ő akarja intézni; egyetlen mozdulattal elhajtotta a pincért. Elegánsan próbálta kitölteni a pezsgőt, de esetlen volt, és leöntötte a terítőt is. Elpirult. Gabriella, én megtaláltam a hozzám illőt, és az áldásod kell nekem, ezt mondta. Hogy hívják, kérdeztem.

Néha csinál így: az egyik szemöldökét felvonja, és elnéz fölfelé. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy hülye vagyok.

Ne rontsd el ezt a szép pillanatot, mondta. Tehát még egyszer: elköteleztem magam a színházrendezés mellett. Add rá áldásodat.

Világos volt, hogy ez a kijelentés neki nagyon fontos. Talán fontosabb is, mint az elhatározás. Főleg, ha belegondolok, hogy végül is hová jutott. Éppen ezért… nem akartam elrontani a pillanatot. Azt mondtam neki, hogy ez egy nagyon komoly dolog, de te méltó vagy a színház komolyságához, úgyhogy természetesen áldásom adom rátok. Koccintottunk. Nem bírtam magamban tartani, csak kiszaladt a számon, hogy aztán nehogy apád sorsára juss. Megint elkomorult. Nem is nagyon beszéltünk már az ebéd alatt.

Gerőcs Péter: Győztesek köztársasága, Kalligram Kiadó, 2015, Regény,Kemény kötés, Oldalszám: 272, ISBN: 978-615-5454-72-1



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!