Ez a kalendárium visszarepít a könyvkiadás kézműipari korszakába…

Az Athenaeum Kiadó úgy tud hagyományaira is figyelő szereplő lenni a folyton változó magyar könyvpiacon, hogy közben nem csak követi, de alakítja is azt, legalábbis Az Athenaeum Nagy Képes Kalendáriuma a 2019. évre ezt bizonyítja. Szabó Tibor Benjámint, a kiadó igazgatóját a kalendáriumkészítésről kérdeztük.

A Kalendáriumok története egészem messzire nyúlik, nagy korszaka a XIX. század végétől nagyjából a második világháború végéig tartott. A nagyobb kiadók egymással versenyezve dobták piacra a gazdagnál is gazdagabb köteteket évről-évre. Honnan az ötlet, hogy érdemes lehet felújítani ezt a formát?

Az indukcióélmény évekkel korábbról megvan: ahhoz, hogy évi 70-80 címet piacra tudjunk vinni, kell egy „hetven/nyolcvan plusz egyedik” könyv is, egy jegyzettömb, az a valami, amit viszek magammal a tárgyalásokra, értekezletekre. Ahol sokszor bizony várni kell a kezdésre. És olyan is előfordul, hogy néhány információra azonnal van szükség az ilyen helyzetekben (telefonszámokra, zónaidőinformációkra, korrektúrajelekre, ilyesmikre). Szerintem nagyon sokan vagyunk, nem csak a könyvszakmában, akik rendszeresen ücsörgünk meetingeken. És mennyire jó egy olyan naptár, amiben hasznos infók is vannak, olvasmányokat is kapunk, és amibe azért jegyzetelni is tudunk. Ugyanezt tudták a régi kalendáriumok is.

A közvetlen trigger pedig ez volt: kaptam ajándékba egy 1908-as kalendáriumot, ráadásul épp az Athenaeumét. Ránéztem, és pillanatok alatt kiszámoltam, hogy jövőre akkor a 160. évfolyam jönne – ha megjelenne. 1859-ben született meg az első, majd az Athenaeum államosításáig folyamatosan megjelent a cégcsoport évkönyve.

És volt egy harmadik élmény is. A forradalmi gondolatokhoz, ötletekhez ugyanis a könyvszakmában technológia is kell, anélkül nem megy. Néhány hónappal ezelőtt Fekete Viktor barátom meghívott magukhoz, az új nyomdájába, a Gelbert Eco Printbe. Ott láttam először hibrid nyomósort működés közben. Látod, most valami technikai paramétert magyarázok, és gondolhatnád, hogy ez csak egy körülmény, de nem. Az ilyen praktikus lehetőségek és korlátok sokszor a tartalmat is meghatározzák. Itt is ez történt. Egy olyan stílusban gondolkodtunk, amelynek a sárgaréz mint anyag az alapja. A könyvek viszont papírra készülnek. A hagyományos technológiákkal a papír-fém távolság egyszerűen áthidalhatatlan, mert az egyébként mindenhol elérhető fémfóliákkal a nyomat nem lesz hiteles, a fémfólia díszítésre való, nem arra, hogy antik, kopott fémet imitálj vele. A hibrid gépek azonban képesek fémfelületre nyomni, mert a festék itt nem beszívódással szárad, hanem egy iszonyatosan erős UV-reflektor azt rápolimerizálja a felületre a másodperc töredéke alatt. Ez a megoldás teremtette meg a lehetőséget, hogy antik fémet jelenítsünk meg könyvborítón. Fémfelhordásos papírra nyomunk négy színben. Az új technológia nélkül pont ez a könyv biztosan nem jött volna létre.

• A papírra nyomtatott könyv beszél, és ez már nem varázslat – interjú Szabó Tibor Benjáminnal
• Zsánerből a finomabbat, a finomból a népszerűbbet – interjú Szabó Tibor Benjáminnal

Az ötlet felmerülése után mik voltak az első lépések?

Ez a könyv az Athenaeum számára egy nagyon nagy előrelépés. Nekem nagyon idegenek a spirituális hókuszpókuszok meg a konyhapszichológiai magyarázatok, de egy kicsit tényleg megváltozott a könyvcsinálásunk módja és természete a kalendárium fejlesztése közben. Tudod, én a kortárs művészeti közösségből kerültem a könyvesbe, korábban egy irodalmi folyóiratnál dolgoztam, ezért a kiadóban szinte kényszeresen próbáltam mindenre analitikusan tekinteni. Mert úgy éreztem, attól válok profibbá, ha mindent folyamatokra és számokra bontok. Ha úgy gondolkodom a könyvkiadásról, mint egy struktúráról. Bemenettől kimenetig kísértem a könyveket. Költségtől bevételig, ha tetszik. Aztán jött ez a kalendárium, és átvette az irányítást a maga hatalmasságával. Ez egy 208 oldalas grafikus kiadvány, amelynek egy-egy oldalán átlagban 50 rétegben jelennek meg grafikus elemek, és 5-10 rétegben szöveges elemek. Szorozd fel, 11.000 réteget mozgattunk, egy olyan, 11.000 darabos puzzle-t rakosgattunk hónapokig, amelyhez csak a lelki szemeink előtt volt minta: egy vágy, egy álom. Hétvégente ültünk bent a műszaki irodában, és pakolgattuk, nézegettük, hogyan lehetne szebb, pontosabb, és mint a kérész, ami többször vedlik, egyre újabb, összetettebb, színesebb imágók bomlottak ki az előző verziókból. Ez mi? Ez így nem egyszerűen termelés, nem írható le folyamatokkal a lényege, és a végeredmény sem pusztán egy termék. A kalendárium az Athenaeum hobbija lett. Egy közösségi kirakójáték, amelyben egy idő után már csak önmaga szépségéért meg a kreativitás gyönyöréért építettük fel újra és újra a mindig bonyolultabb formákat.
Mondom, nem szeretem a mágikus magyarázatokat, én egy menedzser vagyok, projektek vannak, határidők, megtérülési pontok. De ez most más volt. A kalendárium épülése visszarepített bennünket a könyvkiadás kézműipari korszakába, abba a korszakba, amikor a könyvesek műtárgyakat hoztak létre, amikor arányok szépségétől lettek párásak a tekintetek, vagy egy jól elkapott tipográfiát vizsgálva tapsban tört ki műhely.

Hogyan találtátok ki, hogy a külcsín steampunk-os legyen? S egyáltalán steampunk-os, vagy van rá valami saját meghatározásotok?

Máramarosi Lilivel, a kötet társszerkesztőjével kerestük a keretstílust, amit a grafikusok key visualnak szoktak hívni. Én mondtam, mit szeretnék látni: valami nagyon modern, nagyon menő megjelenést, de olyat ám, amely valahogyan mégis közvetlenül ereződik bele a XIX. századba. Ez a kalendáriumforma ugyanis menthetetlenül 1800-as évekbeli konstrukció. Lili rávágta, hogy steampunk. Vettem a telefont, felhívtam Földi Andit, a művészeti vezetőnket, aki pár nappal később odaöntött elém egy egész forma- és színorgiát, de nem a könyvet tette bele a steampunk világba, hanem a steampunk univerzumot értelmezte a könyvkészítésben fontos elemeken. Azt éreztem, kiégeti monitort a látvány. Pedig az még csak az első pár mintaoldal volt.

Hatott a látvány a tartalomra? Esetleg fordítva?

Azok a szerzők, akik a kiadvány tizenhárom olvasmányát írták (Bíró Szabolcs, Matthew Daintrey-Hall, Görög Ibolya, Háy János, Horváth Gergely, Jászberényi Sándor, Kalapos Éva Veronika, Karafiáth Orsolya, Lakatos Levente, Nyáry Krisztián, Szurovecz Kitti és Vámos Miklós), nem látták a kötet grafikai terveit, miközben dolgoztak – tehát rájuk ez direktben nem hathatott. Az viszont biztos, hogy régi Athenaeum kalendáriumokból emeltünk át, ma már nagyon vicces (és sok esetben elgondolkodtató) reklámokat. Díszítőelemként.
A tartalom tehát, amit a szerzők írtak, nem a látványra hatott – de sokszor annyira erősek a művek (például Jászberényi Sándoré itt-ott sokkoló, Háy Jánosé megrendítő, Bíró Szabolcsé és Karafiáth Orsolyáé pedig nagyon-nagyon elszomorító), hogy biztosan komolyan hatni fognak az olvasóra. A naptároldalakon megjelenő fogaskerekek bizony tudnak szúrni. Az olvasmányok meg néha gyomorba rúgnak. Az információs anyagoknak ilyen érzelmi veszélyességük, persze, nincs. Azok hasznosak. Például megismerhetjük a város legfontosabb olvasós vendéglátóhelyeit, a regényíróprogramokat (ezek amolyan okos szövegszerkesztők), az augusztusi csillaghullások időpontjait vagy azt, hogy miért is faragunk töklámpást, amikor érkezik november.

A két világháború közötti kalendáriumokban mintha mindenről próbáltak volna írni: a viccek, versek és novellák, építészeti-, zenei-, műszaki-technikai-, mezőgazdasági, képzőművészeti tanulmányok és hírek (például a múzeumok adott évi szerzeményei) is szerepelnek, ahogy például receptek, vagy a kor híres embereiről szóló anyagok, de helyet kaptak a társadalmi és politikai történések is. Mi alapján döntöttétek el, hogy miről szóljon az idei kalendárium?

A két világháború közötti kalendáriumok tartalmát fél évszázad folytonos tapasztalata és élő hagyománya csiszolta olyanra, mint amilyennek látod. Emich első évkönyve 1859-ben, hogy is mondjam, nem mutatta ugyanazt a kicsiszoltságot, mint az 1925-ös kalendárium.

Ezek a tradíciók, ez a szakértelem ma értelemszerűen hiányzik, vagyis az újraindulás utáni első évfolyam vélhetően pont az információs tartalmaiban a legesetlegesebb. De a következő évben már pont egy évnyi tapasztalattal a hátunk mögött vágunk neki az újabb darabnak.

Ez egy olyan könyv, ami felkínálja a beleírás, a jegyzetelés lehetőségét. Szerinted van erre igény, megvan hozzá az emberekben a bátorság?

Aki olyan munkát végez, hogy sokszor kell megbeszéléseken részt vennie, az pontosan tudja, mennyire hatékony stresszoldó, ha az ember kapaszkodhat valami tárgyba. És azt is tudja, mennyivel kevésbé vonja el a figyelmet a diskurzusról, ha kézzel jegyzetel közben, nem pedig a kütyükbe pötyögteti az emlékeztetőket. Ez a könyv ráadásul egy presztízs-tárgy lesz: válogatott anyagokból készült, abszolút unikális eljárásokkal előállított társ, amit bármelyik prémium használati eszközünk mellé oda lehet tenni egy asztalon úgy, hogy mi is, a környezetünk is a harmónia és az elegancia sugárzását érezze.

Én azért szeretem és gyűjtöm a régi kalendáriumokat, mert egészen sajátos – hangulatot is tükröző – keresztmetszetét adják egy-egy évnek. Az Athenaeum Nagy Képes Kalendáriuma ilyen szempontból szükségszerűen nagy idők örököse. Mit gondolsz, milyennek találja majd, aki ötven év múlva megleli a nagypapa polcán?

A könyvszakma egy nagy család. Ráadásul ebben a közösségben a Líra maga is egy családi vállalkozás, amely hét generáció könyvkészítési hagyományait és tapasztalatait sűríti egyetlen vállalatba. A kalendárium pedig a nagy családról is mond valamit. Közel száz könyves szakember adott információkat magáról ahhoz, hogy elindítsuk a könyvszakmai ki-kicsodát. Jövőre szerintem már legalább ötszázan lesznek. Ha semmi mást, ezt úgy forgatják majd unokáink, mint ahogyan én néztem a felkészülés alatt a századeleji arcokat az 1908-as kiadásban – érdeklődve, kicsi nosztalgiával, nevetve sokszor, hogy milyen kevés idő telt el, alig száz év, mégis: mennyire furcsák vagytok ti ott a lapokon, a világotok legfontosabb elemeit és erőit sem nem ismerem, sem nem értem, de azt látom rajtatok, hogy mindannyian nagyon akartatok valamit!