UNESCO-díjat kapott Manon Barbeau, a Wapikoni-műhely vezetője
Népirtás, erőszakos asszimiláció, sterilizálás, szüleiktől elszakított gyerekek, iskolai terror – Kanadában még a múlt század utolsó évtizedében is működtek azok a bentlakásos kollégiumok, amelyekben kultúrájuk, vallásuk és nyelvük használatának tiltásával igyekeztek „civilizálni” az őslakosok gyerekeit. Egyeseknek állítólag kitépték a nyelvét, másoknak tűvel szúrták át, ha anyanyelvükön szólaltak meg, akár csak egymás között is. A zsúfoltsággal párosuló hiányos higiéniai feltételek és az extrém mínuszokban is fűtetlen terek miatt aratott a halál: vizsgálatok szerint a gyerekek 6 százaléka veszett oda. Akik pedig túlélték, megtanulták a leckét: alá kell rendelődniük a hatalmat birtokló fehér többségnek, különben nemcsak családjuknak és tradícióiknak, hanem az életüknek is búcsút mondhatnak.
Nem csoda, hogy eredeti környezetüktől elidegenedve, az újban pedig folyton-folyvást kiközösítéssel találkozva jó néhányan az italhoz és a droghoz menekülnek. De ijesztően sokan vetnek véget önkezükkel földi kínszenvedésüknek: az öngyilkosságok aránya a kanadai átlag tízszerese az őslakosok között. Ráadásul így a múlt tovább kísért, hiszen a szülők függőségei miatt sok őslakos gyerek megintcsak nevelőotthonokban, vagy nevelőszülőknél nő fel. Bár az őslakosok helyzete Trudeau miniszterelnöksége alatt javult, az állami gondozottak fele még mindig közülük kerül ki, holott tényleges számarányuk a lakosság alig 3 százalékát teszi ki.
Ez vezette a kanadai Manon Barbeau dokumentumfilm-rendezőt, aki másfél évtizede egy lakóautót alakított egyfajta utazó filmstúdióvá, hogy indián rezervátumok lakóinak kínáljon teret és eszközt az alkotáshoz. Filmesként korábban is dolgozott utcagyerekekkel és őslakosokkal, de úgy gondolta, hogy ha közösen írnak forgatókönyvet az életükből, akkor az együtt készített munkák gyógyító hatásúak lehetnek úgy az alkotókra, mint a környezetükre, mi több, rányithatják a nagyvilág szemét a kisközösségek problémáira.
A különleges járművet egy atikamekw lányról nevezte el, aki közösségépítő munkája és bátorsága révén a törzsfőnöki szék várományosa volt, ám a mostoha útviszonyok miatti értelmetlen balesetben lelte halálát alig húszévesen. A Wapikoni mobil, pontosabban mobilok, hiszen már öt van belőlük, azóta róják megállíthatatlanul útjukat: Kanadában 14 őslakos nép 42 közösségében jártak, de eljutott a projekt Dél-Amerikába, Törökországba és Jordániába is. Évi 15 workshopon 80 film és 30 zenei anyag készül a segítségükkel. Több mint 5000 résztvevőt képeztek ki, illetve inspiráltak felvételek készítésére. A program hatására kimutathatóan csökkent az érintettek elszigeteltsége, függősége és önpusztítása, és ezzel párhuzamosan nőtt az önbecsülésük, új horizontok nyíltak előttük, és létrejött az őslakos fiatalok hálózata.
Ezt az áldozatos munkát ismerte el a tolerancia világnapján a veszélyben lévő gyerekekért küzdő és a gyermekjogokat zászlajára tűző UNESCO a Madanjeet Singh-díjjal, amelyet kétévente ítélnek oda az erőszakmentességet elősegítő egyéneknek és intézményeknek. A százezer dolláros összdíjazású kitüntetést november 16-án vehette át Párizsban Manon Barbeau és a kenyai The Coexist Initiative. A nagymama korú, de még mindig energiától duzzadó rendezőnő előzőleg a 15. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon járt Budapesten, ahol több wapikonis film vetítésén és ahhoz kapcsolódó műhelymunkákon is részt vett. Itt találkoztunk vele.
A kanadai őslakosokat másfél évszázadon keresztül erőszakos asszimilációval kényszerítették be bentlakásos iskolákba. Tekinthető a Wapikoni mobil egyfajta ellenpólusnak, amikor az iskola megy házhoz?
A Wapikoni alapelve a mobilitás, hogy „odamenjünk”. Odamenjünk az addig „láthatatlannak” nevezett néphez, azokhoz a közösségekhez, azokba a rezervátumokba, ahova a nem őslakosok nem szívesen merészkednek be, mert ez számukra idegen világ. A Wapikoni elmegy hozzájuk, hogy bebizonyítsa, ez az utazás megéri a fáradságot és kulturálisan csak nyerhetünk azzal, hogy kölcsönösen gazdagítjuk egymást. Nem azért megyünk el hozzájuk, hogy asszimiláljuk őket, ahogy azt a bentlakásos iskolák idejében tették, hanem hogy a kezükbe adjunk olyan eszközöket, amelyek segítik őket az önkifejezésben, amelyekkel erősíthetik a kultúrájukhoz fűződő kapcsolatukat annak különböző megnyilvánulási formáiban, amelyekkel e kultúra kisugárzását kiterjeszthetik a saját közösségük határain túlra is, s így másokkal is meg- és elismertethetik.
Kanada, Latin-Amerika és a Közel-Kelet után Magyarország lehet a következő állomás? Mennyire adaptálható nálunk ez a program?
A Wapikoni mindig igyekszik a módszertanát az adott közösség igényeihez igazítani. Így például Chilében a mapuche indiánoknál gyakran kikérjük az idősek tanácsát a feldolgozandó téma kiválasztásához, ott a kreatív megközelítés is kollektíven zajlik, ami egyáltalán nem jellemző az észak-amerikai őslakos közösségekre, ahol az alkotói folyamat bizonyos értelemben szabadabb és individuálisabb: a rendező itt maga dönt arról, milyen témát szeretne filmre vinni, amelyhez csapatának tagjai különböző technikai szinteken kapcsolódnak. Ha Magyarországon is szerveznénk Wapikoni-műhelyeket, mindenképpen egyeztetnénk az érintett fiatalokkal, az alkotói folyamat pedig az adott közösség szokásainak tiszteletben tartásával zajlana. Az önkifejezés szabadsága itt alapvető fontosságú, anélkül az egész dolog értelmét veszti.
A jelenlegi magyarországi politikai környezet nem riasztja vissza? Amikor a rendezvénynek részben otthont adó CEU-nak is hamarosan költöznie kell innen, akkor milyen realitása van egy ilyen kezdeményezés behozatalának?
Jó kérdés. Talán minden kormánynak, akár bal-, akár jobboldali, érdekében áll, hogy odafigyeljen a fiatalokra, hozzájáruljon kompetenciáik fejlesztéséhez, és mindent megtegyen annak érdekében, hogy büszkék lehessenek magukra, kiteljesedhessenek, reményteli jövőképet lássanak maguk előtt, továbbá elismert és elismerésre méltó helyet vívjanak ki maguknak a társadalomban, nem?
A workshopon célcsoportként sokan felmerültek a romáktól a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeken át az idős- és gyermekotthonok lakóiig, az „egyéb” kategóriát választóknál pedig domináltak a menekültek. Kiket lát leginkább bevonhatónak?
A Wapikoni elsősorban 12 és 30 év közötti fiatalokkal dolgozik, függetlenül attól, milyen társadalmi környezetben zajlik a műhelymunka. Azonban nagyon gyakran felmerül az idősebbekkel való együttműködés igénye, hogy ők is tagjai legyenek a munkacsoportoknak, hogy átadhassák a kultúrájukat, a hagyományaikat, a tapasztalataikat, a hozzáértésüket, segítsenek a fordításban olyankor, amikor az interjúk valamely törzsi nyelven folynak, amint az sokszor megesik az őslakosoknál. A Wapikoni célja a kulturális büszkeség erősítése. Egy közösség saját kultúrája nemegyszer a kollektív emlékezet mélyére süllyed. Például egy jordániai beduin közösségnek, amelyikkel nemrégiben dolgoztunk, nem sikerült egyetlen rá jellemző, sajátos kulturális motívumot sem találnia mindaddig, míg az egyik résztvevő el nem kezdett énekelni egy gyerekkorában hallott bölcsődalt, nem arab nyelven. A nagymamája énekelte neki ezt a beduin gyerekdalt, amikor kicsi volt. Ez lett a kiindulópont: innen aztán előjöttek a saját kultúrájához kötődő emlékek, a jellegzetes ételek, mesék, az élet- és gondolkodásmód. Mindaz, ami az identitást adja, a gyökereket, az egyéni és közösségi büszkeséget. Talán ha egy csapatnyi roma fiatallal dolgoznánk, annak is lehetne ilyen hatása.
Hogy lehet arra sarkallni egy népcsoportot – például a romákat –, hogy megőrizzék identitásukat és büszkék legyenek rá, ha ők maguk is szitokszóként tekintenek a ‘cigányra’, és inkább asszimilálódni szeretnének?
Ez a kérdés kapcsolódik az előzőhöz. Valószínű, hogy ha sikerül felfedeznünk a kultúránkban mindazt, amire joggal lehetünk büszkék, és ezt a nyilvánosság elé tárhatjuk olyan filmek vetítésével, amelyeket a nézők megtapsolnak, amelyeket széles körben bemutatnak, amelyek néha – sőt gyakran – díjakat is nyernek, akkor talán másképp tekintünk magunkra, és ezzel együtt mások is másképp néznek ránk.
Az erőszak, az elnyomás mindenütt bizalmatlanságot szül. Mivel lehet elérni, hogy oldódjanak ezek a beidegződések, és a célközönség ne külső nyomásként éljen meg adott esetben egy ilyen projektet is, amilyen a Wapikoni?
Soha nem megyünk meghívás nélkül egy közösségbe, egy faluba. Először meg kell ismertetnünk velük a Wapikonit, workshopokat tartani, és megosztani velük annak eredményeit, hogy a közösség magáévá tegye a projektet, hogy az „az ő Wapikonijuk” legyen: egy hely, ahol találkozhatnak, jól érezhetik magukat, alkothatnak és megpihenhetnek. A kanadai őslakos közösségekbe mindig a törzsfőnökök hívják meg a Wapikonit, a helyi rádió bemondja, mikor érkezik a lakókocsi, és a helyi koordinátor toborozza a fiatalokat, hogy vegyenek részt a programban.
A vetítések után elmondta, hogy sokszor a filmek segítségével lehet olyan kényes témákról beszélni, amik különben nem kerülnének elő. Mit tart a leginkább ilyen témának és mit a legnagyobb sikernek ezzel kapcsolatban?
Egy fiatalember Québecben, a Kitigan Zibi közösségben arra használta fel a Wapikoni jelenlétét, hogy filmet forgasson a homoszexualitásáról, hogy végre vállaltan élhesse meg ezt a saját közösségében. A műhelymunka végén az apja nem engedte levetíteni a filmjét, amit mi tiszteletben tartottunk, mert a fiú még kiskorú volt. Ám a következő évben maga az apa hozta el a fiát a lakókocsihoz, hogy készíthessen egy új filmet. A fiú akkor már nagykorú volt, a filmjét több helyen is levetítették, ő pedig nyíltan vállalhatta szexuális orientációját, amelyet mindenki elfogadott és tiszteletben tartott. Azzal, hogy filmbe fordította át a problémáját, távolságot tudott tartani tőle, és egyfajta védelmet is kapott általa.
Kanada magyarországi nagykövete is részt vett a Toldi mozi vetítésein
Azóta a Yukon és a Mackenzie mentén is nagyot fordult a világ. Az őslakók – akiket már nem a nyershús-zabálót jelentő eszkimó szóval illetnek, hanem az igazi emberként fordítható inuit névvel – bekerültek az ottawai parlamentbe, sőt a kabinetbe is, méghozzá meleg, migráns és muzulmán kormánytagokkal együtt.
Kanada megnyitotta kapuit a menekültek előtt, háromszázezer fő fölé emelve az éves bevándorlási keretet; a kormányt paritásos alapon állították össze, felerészben nőkből; még az ország főkormányzója is nő (aki egyébként hat nyelven beszél és űrhajós volt); a családokért, gyerekekért és társadalmi fejlesztésért felelős miniszter pedig történetesen egy szegénységet kutató közgazdász.
Kanada magyarországi nagykövete – szintén egy hölgy – is jelen volt a Toldi moziban tartott vetítéseken és az azokat követő beszélgetésen. Isabelle Poupart diplomataként ahhoz szokott, hogy külföldön országa mindig a legpozitívabb fényben jelenik meg, ezekben a dokumentumfilmekben viszont az árnyoldalak is erőteljesen megjelennek.
– Van munkánk ezen a téren – ismerte el őexcellenciája a Vizuális Világ Alapítvány Wapikoni barátai című fesztiválprogramján a színpadon kérdező (később nekünk tolmácsoló) Aradi Péternek, aki azt is tudni vélte, hogy a nagykövetnek közvetlenebb kapcsolata is lehet a témához.
– A családi legendárium szerint dédnagyanyám egy északi rezervátumból érkezett, vagyis tényleg folyik az ereimben őslakos vér. Ez is megalapozza, hogy szeretnék hozzájárulni a pozitív változásokhoz a közösségeik életében – mondta a kérdéstől kissé meglepetten, de a lehető legközvetlenebbül a világ második legnagyobb országának képviselője.
Megirigyelve a színpadi hatást, gondoltam, ezt a kérdést én se hagyhatom ki Manon Barbeau esetében.
Az kiderült, hogy a kanadai nagykövet asszonynak van személyes érintettsége az őslakosokkal kapcsolatban. Van esetleg hasonló indíttatása?
Azt mondják, nagyon sok québeci ereiben folyik őslakos vér. Egyik ősöm szőrmekereskedő volt, aki az őslakosokkal üzletelt, és ilyenkor bizony gyakran előfordult, hogy ezek a szép kalandor férfiak az erdők ösvényeit járva szerelmi kalandokba bonyolódtak az útjukba kerülő nőkkel… De hivatalosan nem hiszem, hogy van bennem őslakos vér. Ellenben az biztos, hogy őslakos szívem van.
Azt tudni lehet, hogy aktivista családból származik. Hogyan determinálta ez az életét? Van Önben harag amiatt, hogy nevelőszülőknél kellett felnőnie?
A szüleim elváltak, amikor még egészen kicsi voltam, mindketten a maguk útját járták, miután aláírták a Refus Globalt, azt a kiáltványt, amellyel Québec belépett a modern korba, és amely társadalmi és művészi szabadságot követelt. Engem apám nővérei neveltek fel. A nagynénéim is rendkívül érzékenyek voltak az igazságtalanságra. Jóllehet életemben csupán négyszer vagy ötször találkoztam anyámmal, megtudtam róla, hogy harcolt a feketék jogaiért az Egyesült Államokban. A maga eszközeivel a lányom is folytatja ezt a küzdelmet az igazságtalanság ellen. Valószínűleg genetikusan bennünk van ez a cselekvési vágy… Persze én is szerettem volna „normális”, jelen lévő, gondoskodó családot. Ám a harag idő- és energiaigényes dolog, rám pedig másfajta küzdelmek vártak. Viszont megteremtettem a magam családját, gyerekekkel és unokákkal, akiknek gondját viselem. És a „wapikonisok” nagy családjával ki is bővült a famíliám sok további emberrel, akikről szintén igyekszem gondoskodni.
Milyen álmai voltak gyerekként, és mit sikerült valóra váltania belőlük?
Kiskoromban talán túlságosan lefoglalt a túlélés ahhoz, hogy álmaim legyenek. Én némileg a saját történetem túlélőjének érzem magamat, és úgy vélem, sikerült átadnom a lányomnak, aki író, filmes és aktivista, a túlélésnek ezt az erejét, amelyből ő is és mások is meríthetnek. Ahogy látom, az ő lánya, Mishka, az unokám is ezeket a géneket örökölte. Még csak 3 éves, de már érződik, hogy küzdő típus.
