Nopcsa Ferenc: Sárkányok magyar királya – Szépmíves Könyvek, 2018 – szerkesztette Gyurkovics Györgyi – 320 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-5662-62-1
Hihetetlen! Hihetetlen történet. És hihetetlen, hogy nem közismert. Ráadásul még azt sem állíthatom, hogy a magyar társadalomban erősen meggyökerezett homofóbia volna az elfeledettség oka. Valószínűleg egyszerűen az általános múltfeledés áldozata a báró, akinek emlékirata most a Szépmíves Könyveknél (Sorsok és életek-sorozat) jelent meg.
- Kétszáz éve született, akit maga Kossuth nevezett ki árulónak
- A történelmet a győztesek írják. De csak a győzelem után!
- A grófné, aki mindent látott és mindenről tudott: Zichy Eleonóra
- Herceg volt a magyar miniszter, aki később a Gestapónak is dolgozott
Az életrajzi adatok önmagukban is izgalmasak, de szinte semmit nem mutatnak meg abból a gazdag és sokszínű életútból, aminek végére pisztolylövés tett pontot 1933 tavaszán Bécsben: a báró, miután végzett párjával és titkárával, az albán Bajazid Elmas Dodával, önmaga ellen fordította a pisztolyt… Egy elképesztő életút tragikus vége, de, ami addig történt az még a kalandregények szerzői számára is túlzásnak tűnhet. A sorszerűen megeső kalandok, a végtelen kíváncsiság, a vakmerőséggel határos bátorság és a szívós – nem csak tudományos – munka olyan életutat eredményeztek, melyhez hasonló alig akad. Ideje odafigyelnünk.
Paleontológus, geológus, albanológus, tudományos intézetek tagja és munkatársa
…szinte semmit nem mutatnak meg a titulusok. Nopcsa úgy lett a paleontológia egyik úttörője, hogy a családi birtokon előkerült csontmaradványokat dinoszaurusz csontokként azonosította és felfedezését le is írta. Ettől kezdve élete meghatározó eleme az őslénytan, s „egyéb teendői közepette” is időt szakít arra, hogy ennek a friss tudományágnak aktív szereplője legyen, élete legsűrűbb időszakaiban is fel-feltűnik például Londonban, s aktív levelezést folytat a legnagyobb koponyákkal. Nem véletlen, hogy – minden ellenkezés dacára – egy időben ő ma Magyar Földtani Társaság igazgatója. De ezzel nagyon előreszaladtunk…
„Sokat betegeskedtem. Albániába nem mehettem, idehaza nem akartak elfogadni – Londonban, Franciaországban, Németországban, Brüsszelben, de a világ bármely táján, még Amerikában is, pedig ott nem is jártam, elismerték, figyelték tudományos munkásságomat. Magánéletemmel nem foglalkoztak. Külföldön, ha titkárom velem volt, tudomásul vették, nem firtatták jelenlétét.”
Báró Nopcsa Ferenc a XX. század legelején keresztül-kasul bejárta a Balkánt (amiről a tájékozatlanok is tudják, hogy „puskaporos hordó” volt ekkoriban is). Utazásai jelentős részét álruhában abszolválta, s miközben a Monarchia javára kémkedett az Oszmán Birodalomhoz tartozó albán területeken, azonközben néprajzi és geológiai kutatásokat is végzett, s az Osztrák-Magyar érdekeket próbálta érvényre juttatni. Sajátos és egyedülálló tudással rendelkezett a régióról, s olyan ismereteknek volt birtokában, amire a hadvezetésnek és a diplomáciának sokkal jobban oda kellett volna figyelnie. Nopcsa tényleg mindent megtett, amit ember megtehet a balkáni helyzet megnyugtató rendezése érdekében. Ha arra volt szükség, szabadcsapatok élére állt, ha úgy hozta a sors, akkor diplomáciai tárgyalásokba bonyolódott… Mégsem kapta meg a nélkülözhetetlen támogatást, a bürokraták nem fogták fel, mekkora kincs ez a minden kényelmetlenséget és életveszélyt is vállaló, szükség esetében álruhában nyomorgó ember. A „rendszer” sem kiköpni sem lenyelni nem tudta. Szükség volt rá, de időről-időre keresztbe tettek neki, és az általa képviselt – utólag is józan – gondolatoknak. Persze, sokak számára kalandornak tűnhetett, de ez a kalandorság tisztánlátást eredményezett, és sokkal józanabb volt, mint a Bécsben megfogalmazott, valóságalapot nélkülöző célok és tervek. Nopcsa lehetett volna albán király. Ez sem rajta múlott…
A most megjelent – alapos jegyzetapparátussal ellátott – jól szerkesztett kötetből megrajzolható Nopcsa-profil egy elkötelezett ember képét mutatja, s bár lehet – sőt: biztos –, hogy nem minden általa leírt helyzetben volt igaza, mégis úgy tűnik, a báró olyan feladatokat vállalat magára, amilyenekre más nem vállalkozott.
„…felkerestem gróf Tisza István miniszterelnököt, és megkértem, járjon közbe báró hazai hadügyminiszternél, hogy lemehessek Romániába kémkedni. Tisza eleinte ellenezte tervemet, mert túlságosan veszélyesnek tartotta. Kérésemre azonban mégis lépéseket tett…”
Az első világháború alatt juhásznak öltözve járt-kelt Romániában. Kémkedett, s közben olyan társadalmi réteggel került szoros kapcsolatba – az ő életüket élte! – aminél távolabb semmi nem állhat egy bárótól. Mindezzel együtt Nopcsa Ferenc egy tragikus figura, aki nem akarta elfogadni, hogy miként működik a világ. Trianon után otthon, Szacsalon a románok majdnem agyonverték, életre szóló sérüléseket szerzett…
„[Bécsben] Koponyámat megműtötték, egy apró kis ezüstlemezzel pótolták a hiányzó koponyacsontot, majd szanatóriumba kerültem, ahol Bánffy Miklós meglátogatott. […] Majdnem két évbe telt, amíg összeszedtem magam egészségileg, fizikálisan és mentálisan.”
…de ment tovább a saját útján. Mely szükségszerűen vezette őt a végzetes pisztolylövésig.
Jó lenne Nopcsa Ferenc bárót visszaemelni a köztudatba, jó lenne, ha mi, magyarok legalább annyit tudnánk róla, mint az őt máig is tisztelő albánok. Jó lenne, ha naplói inkább csak izgalmat rejtenének, s nem aktualitást:
„Magyarországi titulusaimról lemondtam, idővel szakítottam minden magyarországi intézménnyel. Olyan ország, ahol a tudományosság valójában álca, védőbástyája lehet a korrupciónak, az nem a hazám.”
