Végy két magyar dobost, egy chilei basszusgitárost és egy amerikai gitárost. Rázd őket jól össze, majd frissen és forrón tálald őket a Müpa színpadán. Hogy mivel lehetne még őket fűszerezni? Hmmm, mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy a gitáros egy saját maga által, tizenéves kora óta folyamatosan fejlesztett, különleges technikával játszik a hangszerén? Stanley Jordant kérdeztem a „tapping” technikáról, a zenészek és a közönség reakcióiról, és persze a november 17-i Meeting Stanley Jordan koncertről is.
Először zongorán játszottál, csak utána váltottál át a gitárra. Miért éppen ezekkel a hangszerekkel próbálkoztál? Milyen szerepet játszottak a döntésedben a felnőttek, esetleg idősebb zenei példaképek?
Hétévesen kezdtem zongoraórákra járni, habár már háromévesen játszottam a hangszeren. Volt egy zongoránk otthon, mivel anyukám amatőr zongorista volt, a nővérem pedig ténylegesen tanult is rajta játszani. Szintén anyukám érdeme, hogy az otthonunkat mindig megtöltötte a klasszikus zene, és nagyon szerencsésnek mondhatom magam, amiért ilyen hatások között nőhettem fel. Aztán tizenegy éves koromban minden megváltozott. A szüleim elváltak, és hirtelen jóval kevesebből kellett megélnünk. A zongorát eladták, de legalább arról meg tudtam győzni őket, hogy vegyenek nekem helyette egy gitárt.
Sokan tanulnak játszani mindenféle hangszereken, de a legtöbbjük soha nem talál ki új technikákat. Honnan jött a mára már védjegyeddé vált „tapping” technika ötlete?
Tizenévesen nagyon szerettem, hogy mennyi mindent ki lehet fejezni a gitárral, de hiányzott az a zenekart idéző összetettség, ami a zongorajátékot jellemzi. Szerettem volna folytatni a gitárt, de úgy, hogy a zongora zenekari lehetőségei is megjelenjenek a dalokban. Így hát kísérleteztem, milyen újfajta módokon lehetne gitározni, mígnem kifejlesztettem az érintéstechnikát. Ezt „tapping” technikának is nevezik, de én kifejezőbbnek tartom az érintéstechnika (touch technique) nevet, mert nagyon sokféleképpen érintem meg a gitárt, aminek a húrokon való dobogás, a „tapping”, csak része, de nem az egész.
Ha újítasz valamit a művészetekben, mindig fennáll a veszélye, hogy a közönség nem érti és rosszul reagál. Hogyan léptél túl azon, hogy lehetnek, akik nem értékelik az új technikádat? Vagy valahol mélyen azért mindig is tudtad, hogy nagy siker lesz?
Kezdettől fogva akadtak, akiknek nem tetszett, hogy ilyen irányba fejlesztem a gitárjátékot. Egy nálam pár évvel idősebb zenész a környékről nagyon aggódott, hogy éppen most dobom el magamtól a nagyszerű jövő lehetőségét, amely konvencionális zenészként várhat rám. De én tudtam, hogy pontosan ezt kell csinálnom, mert olyan zenék éltek a fejemben, amelyeket a hagyományos gitárjáték nem tudott volna megszólaltatni. Emellett a kedvenc zenészeim, például Jimi Hendrix és Sun Ra, szintén kísérleteztek, és az ő életművükből is rengeteget merítettem.
Hogy érzed magad, amikor kilépsz a színpadra? Kommunikálsz a közönséggel? Befolyásolja például az improvizatív játékot az, hogy ők hogyan reagálnak?
Mindig arra törekszem, hogy nyitott elmével lépjek a színpadra, mert számomra az improvizáció azt jelenti, hogy „itt és most” vagyok. A nagy keleti bölcsek is azt mondják, hogy a spirituális növekedés kulcsa az, hogy meg tudd élni a pillanatot. A zene sokat segít ebben, mert általa olyan mély és csodálatos lehet a pillanat, amit máshogyan nem is lehetne elérni. Hihetetlenül inspiráló, amikor látom a közönséget, és érzem, hogy igazán velem vannak. Olyankor úgy érzem, minden lehetséges.
Ismert dallamokat is feldolgozol, vagyis inkább újraírsz, újraértelmezel. Mi jár a fejedben, amikor pop, rock, jazz vagy klasszikus darabokat választasz? Mit kell tudnia egy dalnak, hogy megihlessen téged?
Ha feldolgozok egy dalt, annak olyannak kell lennie, amit igazán szeretek – amit újra és újra el akarok játszani. Emellett szeretnék valami újat adni a dalnak, amit megmutatásra érdemesnek tartok. Ez lehet egy új hangszerelés, vagy akár egy teljesen új perspektíva. Például az Eleanor Rigby feldolgozásom nem a magány szomorú, borongós természetét mutatja be, hanem visszafojtott, majd egyszer csak kitörő érzelemként. Ugyanis én ezt éltem meg, amikor a dal népszerű volt.
Budapesten Christian Galvezzel és a magyar tHUNder Duo tagjaival fogsz együtt játszani. Dolgoztatok már együtt? Mit gondolsz a zenéjükről és a közös produkcióról, honnan jött az ötlet, hogy ebben a formációban álljatok színpadra?
Christian és én már játszottunk együtt Chilében, Magyarországon, illetve Olaszországban trióként Billy Cobhammel. Külön a tHUNder Duóval is léptem már fel, Magyarországon, Romániában és Cape Verdén. Hála a menedzseremnek, Marinella Colombónak és a sorsnak, sikerült összehoznom ezeket a nagyszerű zenészeket, akik az eddigi partnereim közül mindenképpen a kedvencek között vannak. Ebben a csapatban nemcsak zenésztársként, hanem rajongóként is jelen leszek, arról nem is beszélve, hogy milyen csodálatos emberek és remek barátok mind. Christian Galvez egy legenda, aki vadonatúj szókinccsel gazdagította a hangszere játékát. Kornél és Gábor is nagyon tehetséges zenészek, mind a szellemiségüket, mind a köztük fennálló zenei kémiát tekintve. A zenéjük rengeteg forrásból táplálkozik, amelyeket minden nehézség nélkül egybeszőnek. Amikor együtt játszunk, nincs két egyforma műsor, így mindig lelkesen várom, hogy aznap éppen mire jutunk. Ezzel a csoporttal érvényes csak igazán, hogy nyitott elmével kell színpadra lépnem, mert minden alkalommal biztos lehetek benne, hogy valami új és varázslatos fog történni.
