Szigetvári Tamás: Európai integráció és/vagy keleti nyitás – Typotex kiadó, 2018 / PANTA-sorozat – 236 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-2799-87-2
Törökország – főleg, ha túllépünk a hiányos, sztereotip tudáskészleten – hallatlanul érdekes. Sőt, fontos is! Ráadásul Magyarországgal sokkal szorosabb a politikai kapcsolat, mint amilyenre józan ember vágyná, és közben sokkal „hígabb” és ellentmondásosabb a kulturális és gazdasági kapocs, mint ami ideális lenne.
Törökországra érdemes odafigyelni, hiszen a múltbeli összefonódások is sokkal színesebben és izgalmasabbak annál, amit a törökök százötven éves uralma jelez. És a kulturális egymásra hatás is mélyebb és komolyabb annál, mint amilyennek elsőre tűnik. Persze, ettől a magyar nem lesz türk, de az ilyesmi nem szabhat határt a kíváncsiságnak.
- Halántékomra egy hosszú, szomorú puskacső mutat
- Jó hírünk van az iszlamizmusról!
- Amiben a katolikusok közelebb állnak az muszlimokhoz, mint a protestánsokhoz
- Mit élt át Birgül Oğuz, ami még az apja halálánál is borzalmasabb? – interjú a politikailag érzékeny török írónővel
- Tényleg utálják a törökök a Nobel-díjas Orhan Pamukot?
Szigetvári Tamás könyve – bár elsősorban a jelenre és a lehetséges jövőre fókuszál, mégis – alaposan tárgyalja az előzményeket. Melyek az évszázados csatározások mellett – de azoktól függetlenül is – meglepően sok párhuzamot mutatnak. Törökország eggyel közelebb van a kelethez, s talán éppen ezért eggyel fontosabban tekinti a nyugati minta követését és átvételét, mint ahogy azt mi, magyarok tesszük. Nekünk „a szánkban van” az európai kultúra (kifordul a szánkból a falat?), nekik tudatos döntéseket kell hozniuk ahhoz, hogy európai értékek felé integrálódjanak. Éppen ezért lehetséges az, hogy bizonyos dolgokban Isztambul mára már európaibb város, mint Budapest. (Felhördülés helyett tessék körülnézni!)
A törökök, a birodalmuk széthullásakor, az első világháború végén óriási pofont kaptak, olyasmi történt ott, ami léptékében csak a „trianoni traumához” hasonlítható. Ami ebben számunkra érdekes, az az, hogy mennyire másként reagáltak. Észrevették, hogy a romok lehetőséget adnak valami új felépítésére, a múlton merengés helyett aktívan cselekedtek: kockáztattak. Az addig is létező európai orientációt csúcsra járatták, az államok és az egyházat elválasztották egymástól, s kulturálisan is olyan irányba indultak el, melynek célja az európai országgá alakulás volt. A közben elkövetett hibákat – számos/számtalan akad – kár lenne tagadni, mégis vitathatatlan, hogy Törökország a XX. században óriási utat tett meg. Szigetvári Tamás úgy ragadja meg a gazdasági és politikai irányváltásokat, hogy – a mértéktartó és objektivitásra törekvő elbeszélésmód ellenére – izgalmas történet bontakozik ki a szemünk előtt. És teljesen legitimmé válik a kérdés:
Merre tovább, Törökország?
Szigetvári Tamás könyvének a fenti kérdés vizsgálata az igazi erőssége, hiszen olyan alapossággal tekinti végig a XXI. századi helyzetet, amihez hasonlót nem nagyon találhatunk magyar nyelven. Rávilágít az Európai Unióhoz kötődő kapcsolatok kettősségére (és e kettősség okaira), sőt részletesen taglalja az egyes tagállamokkal való kapcsolatrendszer minőségét is. De ennél messzebbre pillant, s nem csak az olyan triviális kérdéseket vizsgálja, mint szomszédos (nem-európai) régiókkal vagy az Amerikai Egyesült Államokkal fenntartott kapcsolat, hanem olyan kevésbé kézenfekvő régiókat is vizsgálat tárgyává tesz, mint Latin-Amerika, Fekete-Afrika vagy Dél- és Kelet-Ázsia.
Európai integráció és/vagy keleti nyitás című könyv szerzője nem bocsátkozik jóslásba, de pontosan érzékelteti, hogy Törökország válaszút előtt áll. Megint. A „Merre tovább…?” kérdésre adott válasz hosszú időkre meghatározhatja az ország sorsát. De annál sokkal többet, hiszen Törökország – méreténél, elhelyezkedésénél és gazdasági súlyánál fogva – nem elhanyagolható tényező. A Törökországban meghozott politikai döntések és az ott lezajló változások – ne legyenek illúzióink! – az aktuálpolitikai ámokfutásnál sokkal mélyebben hatnak Európára. És benne Magyarországra is.
