A vallások szembeállítása és szembenállása nagyjából egyidős a vallásokkal, s azzal, hogy az ember általában inkább a különbözőségekre figyel, mint a hasonlóságokra. Tényleg kár lenne azt várni, hogy Mohamed követői – kényszer nélkül, meggyőződésből – kereszténnyé legyenek, s a protestánsoktól sem elvárható, hogy (re)katolizáljanak. Ahogy a muszlimok, úgy a protestánsok identitását is az határozza meg, hogy elkülönültek-elváltak valamitől, ami szerintük nem felelt meg annak, amit ők hitről, vallásról és hitvallásról gondoltak.
- Ingyen megszerezheted a Korán legfrissebb magyar fordítását!
- Az iszlamizmus a veszélyes, nem az iszlám
- Az Iszlám, a szex meg a menekültügy
- Mit élt át Birgül Oğuz, ami még az apja halálánál is borzalmasabb?
- Tényleg utálják a törökök a Nobel-díjas Orhan Pamukot?
Mohamed próféta – a muszlimok szerint – új kinyilatkoztatást kapott, és a Koránnal teljesebbé vált az ember és isten közötti kapcsolat. Tehát a muszlimok szemszögéből a kereszténység és a Biblia felé fordulás egyértelműen visszalépés lenne (mintha a keresztényektől várnánk el, hogy mondjanak le az Újszövetségről).
A térítéssel megpróbálkozott 1219-ben Assisi Szent Ferenc, de csak annyit ért el – és lássuk be, a keresztes háborúk korában ez sem csekélység –, hogy Kairóban nem bántották, és elszántságát elismerve hagyták, hogy a muszlimoknak prédikálhasson. Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rendalapító sem számolhatott be komoly sikerekről (annak, hogy a jezsuiták nem fogadták maguk közé a kikeresztelkedett zsidókat és arabokat politikai okai voltak).
„Mi megadtuk Mózesnek a Könyvet és felsorakoztattuk utána a Prófétákat. Mi megadtuk Jézusnak, Mária fiának a bizonyságokat és megtámogattuk őt a Szentlélekkel. De mindannyiszor, ha Próféta jött, kiben kedveteket nem leltétek, dölyfösködtetek, egy részüket meghazudtoltátok, s más részüket megöltétek”(2. szúra, 87. ája)
A reformáció idején – és azóta – létrejött protestáns és neoprotestáns egyházak azt tűzték ki célul, hogy visszatérjenek a kereszténység „eredeti formájához”, és lehámozzák a vallásról azt, ami az évszázadok során, gyarló emberi tevékenység eredményeként rárakódott. Tehát a protestánsok, elvetik azt, amit a katolikusok „szent hagyományként” a vallás forrásának és katolikus keresztény identitásuk alapjának tekintenek.
Az iszlám radikális „továbblépése” pont annyira lehetetlenné teszi a más-más szent könyvekkel ellátott egyházak egyesülését, mint amennyire – a fentiek miatt – elképzelhetetlen a protestáns-katolikus ökumené. Érdekes módon az utóbbira való törekvés sokak számára nem tűnik elképzelhetetlennek. Olyannyira nem, hogy ez a törekvés, és az erről folytatott párbeszéd részét képezi a keresztény/keresztyén egyházak hétköznapi működésének. És ez így van jól! Pedig könnyen belátható, hogy a katolikusok legalább annyira nem tudják/akarják elhagyni/feladni identitásuk alapját, a „szent hagyományt”, mint amennyire a protestánsok ezt nem fogják „bevenni”.
A párbeszéd ezzel együtt sem értelmetlen, hiszen ha háttérbe szorítjuk azt az ideális célt, miszerint létrejöhet egy egyetemes(ebb) egyház, akkor marad egymás jobb megítélése, s a „másik” különbözőségének elfogadása. Ami alapja lehet a békés, békésebb, még békésebb együttélésnek – talán senkit nem kell arra emlékeztetni, hogy az elmúlt évszázadokban a keresztény-keresztyén szembenállás következtében – vagy erre hivatkozva – sokan haltak erőszakos halált.
Viszont, ha a cél reálisan tényleg „csak” ennyi lehet, akkor a kereszténység és az iszlám közötti párbeszédnek – pontosabban a katolikus egyház és az iszlám vallás közötti párbeszédnek – legalább akkora létjogosultsága van, mint az ökumenisztikus törekvéseknek.
Mohamed próféta követői nem, nem teljesen (nem „annyira”) vetik el Jézust, mint azt sokan feltételezik. Ők – persze, ez keresztény szemmel skandalum – azt állítják, hogy Jézus próféta volt, ahogy Mohamed is. Az emberré lett Isten számukra elképzelhetetlen – ahogy ezt elmondhatjuk a keresztényként számon tartott unitáriusokról/antitrinitáriusokról is…
…és akkor jön Szűz Mária!
A Mária-tisztelet és –kultusz az, amiben a katolikusok és a protestánsok soha nem vergődhetnek egymással zöldágra!
A II. Vatikáni Zsinat az 1964. november 19-én elfogadott a Lumen gentium (Népek világossága) című dokumentummal – máig ható érvénnyel – egyértelművé tette, hogy milyen helyet és szerepet szán Jézus Krisztus anyjának. A szeplőtelen fogantatás dogmája (IX. Pius, 1854), vagy a Mária mennybevételéről szóló tanítás – a legfinomabb megfogalmazás szerint is – „nehézséget okoz a protestánsoknak”. Ez a nehézség pedig széles skálán tud megnyilatkozni, amibe esetenként még a gúnyolódás is beleférhet…
S hogy mi köze van/lehet mindennek az iszlámhoz?
A – kereszténységhez hasonlóan – többféle jelentős szakadással terhelt iszlámban nincsen „központi tanítóhivatal”, s ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit gondolnak Szűz Máriáról, akkor legjobb, ha a Koránhoz fordulunk.
A Korán 19. szúrja Máriáról kapta a nevét, és elmondható, hogy a Koránban többször említik Máriát, mint az Újszövetségben.
A Korán 114 fejezetből (szúrából) áll, melyek versekre (ájákra) oszlanak. A szúrák sorrendje nem fejez ki kronológiát, vagy fontosságot. Jézus neve majdnem száz versben bukkan fel a Koránban, és nevéhez különböző méltóságnevek és titulusok kapcsolódnak. Ezek között jellemzően fontos szerepe van annak, hogy „Jézus, Mária fia”. Ezzel a meghatározás több, számunkra is fontos kérdést tisztáz. Az arab világban használt elnevezések általában az apára utalnak. Abból, hogy Jézust az anyján keresztül határozzák meg, egyértelmű, hogy emberségét hangsúlyozzák, még akkor is, ha Mária szüzességét és az isteni közbeavatkozást – a szeplőtelen fogantatást – és Mária bűntelenségét el is fogadják.
„Midőn szóltak az Angyalok: »Ó Mária! Mert bizony, Allah kiválasztott téged, szeplőtelenné tett és a világ asszonyai fölé emelt«.” (3. szúra, 42. ája)
Az Iszlám Jézust és Máriát – szemben a zsidó hagyománnyal – tiszteli, ugyanakkor nem fogadja el, túlzásnak tekinti a kereszténység állításait Jézus istenségéről. Ádámnak például sem apja, sem anyja nem volt, mégsem gondoljuk azt, hogy isten volna. A Korán szerint Jézus születésének misztériuma nem változtatja meg emberi státuszát. Ahogy a Korán a keresztre feszítést sem kezeli tényként, sőt egyfajta sajátos (doketista) értelmezés szerint magyarázza:
„Megöltük a Megváltót, Jézust, Mária fiát, Allah Prófétáját!” De nem ölték meg és nem feszítették keresztre, csak úgy tűnt nekik. Akik ebben összekülönböznek, kétségek közt hányódnak. Nincs nekik ebben tudásuk, csak a sejtést követik. Nem ölték meg (Jézust), bizonyosan! (4. szúra, 157. vers)
Lássuk be, az Iszlám több és nagyobb csodákat fogad el, mint például a kereszténységet saját vallásuknak nem tekintő európaiak tömegei. Sőt, a Korán még Jézus második eljövetelét is hirdeti a végítélet elérkezésének tíz jele között.
Az Iszlám négy tökéletes asszonyt tart számon. 1. Máriát, Jézus anyját, 2. Khadidzsát, a Mohamed próféta feleségét, 3. Fatimát, a próféta lányát és 4. az egyiptomi fáraó feleségét, akik a hagyomány szerint Ázsiának hívtak, ő az, aki a csecsemő Mózest megmentette…
Ennek fényében egészen különös egybeesésnek tekinthető, hogy a XX. század leghíresebb és legtöbbször hivatkozott Szűz Mária-jelenéseinek helyszíne egy Portugáliában található kisváros, mely Mohamed próféta lányának nevét viseli…
A fatimai jelenések főszereplői: Jacinta Marto, Lúcia de Jesus dos Santos és Francisco Marto
Hosszan, tényekkel alátámasztva lehetne sorolni mindazt, ami – felekezetiséget háttérbe szorítva – összekapcsolja a kereszténységet és az iszlámot. Érdekes ugyanakkor behatóan foglalkozni a címben felvetettekkel is. De még érdekesebb észrevenni azt, hogy a ténylegesen létező törésvonalak egészen máshol vannak, mint ahová azt a politika és a múltban gyökerező, vallás-alapú világértelmezés által befolyásolt közvélemény helyezi. S ha ez így van…
***
A szövegben szereplő Korán-idézeteket
Abdel Rahman Mihálffy (Mihálffy Balázs) fordításában közöljük,
a címlapképen az isztambuli Hagia Sophia egyik Szűz Mária-ábrázolása látható.
