Tizennyolc évesen már operett-főszerepeket játszott. Harminchárom volt, amikor úgy gondolta, áttér a drámai szerepekre. Az operettben sztár volt, itt apróbb feladatokkal kezdte. De aztán jöttek a nagyok is. Ötvenkét évesen otthagyta kényelmes pécsi állását és nekivágott a fővárosnak. Tavaly hetvenhét évesen pedig bejelentette, hogy visszavonul a színpadtól. De aztán nyomban meg is szegte ígéretét, bár a tempóból jelentősen visszavett. Vári Éva Pécsett még eljátszik egy-egy szerepet…
Mikor gondolta először úgy, hogy Önnek színházban kell dolgoznia?
Nem is tudom, de egyszer csak azt gondoltam, hogy színésznő akarok lenni. És hamar ez lett az életem célja és értelme. Október 10-én lesz 60 éve, hogy először színpadra léptem. Egy évvel ezelőtt viszont arra jutottam, hogy ezt nekem már abba kell hagyni.
Majd erről is beszéljünk, de maradjunk még a gyerekkornál. Nagykanizsán született. Gyerekkorában járt szavalóversenyekre? Részt vett diákelőadásokon?
Persze. A múlt században ennek nagy hagyománya volt. Ezeket mind megjártam, és mindenki biztatott, hogy érdemes ezzel foglalkoznom. Közben zenét, éneket és táncot tanultam. Én készültem erre a pályára.
Ruttkai Ottó igazgató föl is vette a Kaposvári Színházhoz, el is indult a pályája, de a Főiskolára végül nem került be.
Akkoriban ha valaki erre a pályára készült, először mindig a „területileg illetékes” színházba irányították. Így kerültem én Kaposvárra, és leszerződtettek operett szubrettnek, mert az igazgató Nagykanizsán már látott vizsgaelőadásokon. Szóval felvételi vizsga helyett szerződést kaptam, mert az addigi szubrett, Lehoczky Zsuzsa akkor szerződött el Szegedre. Apámmal lelkesen közöltem, hogy én már nem is akarok a főiskolára menni. Ő erre nagyon ideges lett, bement Ruttkai Ottóhoz, hogy ezt mégis hogy képzeli. Ő viszont azt mondta, hogy személyesen felelősséget vállal értem erkölcsi és szakmai értelemben, úgyhogy maradtam. Két év múlva azonban úgy gondoltam, már eleget tanultam, és mégiscsak elmentem felvételizni a Főiskolára. A szüleim folyamatosan kapacitáltak. A harmadik vizsgán azonban kirúgtak. Amin annyira megsértődtem, hogy soha többet nem próbálkoztam, sőt ha Pesten a Rákóczi úton jártam, mindig átmentem a túloldalra, hogy ne is lássam a Vas utcát, ahol a Főiskola épülete állt. Volt, aki 10-szer is felvételizett, én soha többet. A kaposvári színháznak működött stúdiója, foglalkoztak velünk, de én mégis többre vágytam, mint ami ott volt a 60-as évek elején. 1961-ben meghívtak Szolnokra a Tartuffe Mariane szerepére, a címszerepet Mensáros László játszotta. Berényi Gábor volt az igazgató, Székely Gábor a főrendező, jó színház volt. Ugyanakkor a pécsi igazgató is hívott. Úgy gondoltam, aki előbb hozza a szerződést, annak írok alá. Így kerültem Pécsre. Sokan féltettek, hogy az egy óriási színház, balett is van, meg opera is. Mi lesz ott velem? Ez rossz választás. Túl nagy lépés, mondogatták. Végül 29 évet töltöttem el a Pécsi Nemzeti Színházban, és akkor is magamtól jöttem el.
Minden simán egyenesen ment?
Nem éppen. Először szinte csak zenés darabokban léptem föl, operettben és musicalben. Végigjátszottam a teljes irodalmat, My fair ladyt, West side storyt, a La mancha lovagját, a Chicagót, az Edith Piafot. De amikor elmúltam 30 éves, akkor úgy éreztem, már nem akarok rózsaszín tüllruhában kislányként ugrálni a színpadon. Már nem jelentett kihívást. Ha 5 operettben el tudtam játszani a szubrettet, akkor a többi 35-ben is meg tudnám csinálni. Ez a szerepkör egy kaptafára készül. Más a zene, a szöveg, de a szituációk nagyon hasonlóak. Az operett engem már nem elégített ki. A musical persze igen, annak mindig megvan a drámai alapja. Úgyhogy egy szép napon bementem az igazgatóhoz, és azt mondat, nem akarok már operettet játszani, hanem prózát szeretnék. Megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e előröl elkezdeni a prózai színészi pályát? Egészen kis szerepekkel.
Akkor azért bizonyára nagyot nézett.
Bizony meglepődtem. Egy városban az operettszubrett elismert művésznek számít. Én is sikeres és népszerű voltam, volt Jászai-díjam is. Ehhez képest kezdetben egészen kicsi szerepeket osztottak rám.
Pedig a musicalben és az operettben is kell prózát mondani.
Ott sokkal kevesebb a szöveg, és egyszerűbb is. Az operettben mi van? Beleszeret, összevesznek, kibékülnek. Ezt nem lehet összehasonlítani egy jelentős prózai szereppel, ahol egy jellemet, egy sorsot végig kell vinni. 1979-ben azonban jött Galina Volcsek, a moszkvai Szavremennyik Színház igazgatója és fölkérték a Szerelvény a hátországba című darab rendezésére. Most úgy hívják, hogy casting, akkor annyi volt, hogy megnézte az előadásainkat az összes színésszel, és azt mondta, hogy az a kis fekete színésznő fogja játszani az egyik főszerepet.
„De hát ő nem egy gyakorlott drámai színésznő…”
– mondták neki. De őt ez nem érdekelte. A darab arról szól, hogy nőket telepítenek ki Moszkvából és utaznak egy vagonban. Nagy szerep, szövegmennyiségileg is, meg minőségileg is, de nem mertek neki ellentmondani. Ezzel gyakorlatilag a helyemre tett a prózai színházban. Játszottam Szomory Dezsőt, Moliere-t, Marthat a Nem félünk a farkastól című Albee-darabban, és még sok mindent, amit egy prózai színésznő számára adódik.
Sőt ennél többet is. Például a Lear királyban a Bolondot, amit inkább férfiak játszanak.
Ez Petőfi Sándor egyik nevezetes szerepe volt, de tulajdonképpen nemtelen. Sokszor játssza nő, sőt az is gyakran előfordul, hogy Cordélia, a király legkisebb lánya játssza, hiszen a két figurában sok átfedés van. Nagyon jó szerepeket játszottam el.
Pécs azért is különleges hely, mert a városban működik egy másik teátrum, a Harmadik Színház is.
Oda először Füst Milán Boldogtalanok című darabjára kért föl Vincze János, a főszereplő anyját alakítottam, ami egy jelentős epizódszerep. Egy színházi fesztiválon a budapesti Vígszínházban is eljátszottuk, és meg kaptam a zsűri különdíját. Ezek után Vincze elővette a Macskajátékot, ahol eljátszhattam Orbánnét. Utána jött a másik Örkény-darab, a Tóték, ahol Mariska voltam, a férjem Helyey László. Ezek mind nagy sikert arattak.
Mindkettő nagyszerű szerep.
Igen, és a két darab nemcsak kitűnő, de populáris is. A közönség imádja. Nem túl elvontak, nem kell rajtuk sokat gondolkodni. Legalábbis elsőre. Utána jött Spiró Kvartett című darabja. Ebben az öregasszonyt játszottam, egy nyugdíjas szövőnőt, aki férjével él egy panelben. Ezzel is nyertünk egy díjat az egyik színházi találkozón Veszprémben, a legjobb előadás díját. Spiró meg is jegyezte: Éva nem úgy néz ki, mint egy nyugdíjas szövőnő. Na erre nekem se kellett több, térdig befásliztam mindkét lábamat, nyomban szövőnősebb lettem! Ezzel a darabbal szerepeltünk Amerikában, Kanadában, New Yorkban, Bostonba, Washingtonban. Nagyon tanulságos volt, hogy az ottani magyarok ebből mit szűrnek el. Eljátszottuk Finnországban, Romániában. Pécsett ezt már kijátszottuk. De akkor én már a Budapesti Kamraszínház tagja voltam, és az ottani igazgatóm, Szűcs Miklós megvette ezt a produkciót és ott is eljátszhattam még vagy százszor.
Spiró másik híres darabját, a Csirkefejet nem játszotta?
Azt nem. Pedig ment a Harmadik Színházban, azt is Vincze rendezte, de akkor én már Pesten éltem, és nem tudtak egyeztetni.
Pályája első harmadában végrehajtott egy nagy váltást: áttért az operettről a prózai szerepekre. Aztán úgy a kétharmadánál megint váltott: fölment Budapestre. Erre ilyen korban már nem szoktak vállalkozni a színészek.
Akkor voltam 52 éves, pár évem volt csak hátra a nyugdíjig, épeszű ember ilyenkor már nem vállal ekkora rizikót. Nem hagy ott egy várost, ahol sikere van, a közönség szereti, ahol érdemes művész lett. Ezt csak azért mondom, mert vidéken kiváló művész címet meg Kossuth-díjat nem szoktak adni. Szóval 1992-ben játszottuk Pécsett a Cigánykerék című musicalt, amit Szakcsi-Lakatos Béla és Csemer Géza írt. Egy idős színésznőről szól, aki hazajön Amerikából, teljesen elveszett és a végén a cigányok meg is ölik. Ezt elővette a Budapesti Kamaraszínház, mert a Kálvária téren, az ő környékükön sok roma él. Szegvári Menyhért rendezte, aki Csemer Gézával fölvetette, hogy miért nem hívnak meg engem erre a szerepre. Elhívtak vendégnek. Az ottani kollégák körében nem aratott osztatlan sikert. Sokan azt mondták, miért kell vidékről színésznőt hozni, hát nincs itt Pesten elég? Amikor kimentem először a színpadra, egy csomó kolléga ült a nézőtéren. Aztán amikor megnéztek-meghallgattak, akkor megenyhültek. Aztán azon a nyáron a Kiscelli múzeumnál a Koldusoperát játszották, és engem fölkértek Peacocknénak. Megint Helyey László volt a férjem. Ezek után egyfolytában hívtak, hogy szerződjek Pestre. Először óvatos voltam, félállásban itt maradtam a Pécsi Nemzeti Színháznál, de végül olyan erősen kapacitáltak, hogy megadtam magam és teljes állásban a Budapesti Kamraszínházhoz szerződtem. Itt hagytam Pécsen a házamat, meg az életemet, de úgy gondoltam, csak pár évről van szó, utána úgyis nyugdíjba megyek. Csakhogy sorban kaptam a jó szerepeket és arattam a sikereket. Például a Vértestvérek című musicalban egy anyát játszottam, amit a televízió is fölvett. Aztán eljátszottam Edith Piafot, a Volt egy kuplejár Texasbant. Hamar meg is kaptam a kiváló művész címet, aztán beválasztottak a halhatatlanok társulatába. Erre különösen büszke vagyok, mert ezt a közönség szavazza meg. Végül pedig megkaptam a Kossuth-díjat is. Azóta sokszor végiggondoltam: ha nem jövök el Pécsről, az én pályám hamarosan lezárult volna, hiszen elmegyek nyugdíjba. Visszahívtak volna pár szerepre, hisz Pécsett örökös tag vagyok, de valószínűleg nem kapta volna igazán izgalmas feladatokat. Persze Pesten akkor is szerencsém volt. Jött egy izraeli rendező, Ilan Eldad és hozott egy monodrámát, a Rose-t.
Ő is látott a Budapesti Kamarában és annak alapján engem kért föl erre a szerepre. A darab egy 80 éves zsidó hölgyről szól, aki Ukrajnában született, de házassága révén Varsóba jutott, majd mindenféle kalandos úton, nagy nehézségek árán eljut Amerikába. Martin Shermann darabja szenzációsan meg van írva. A történet szörnyű, de rengeteg humor, önirónia van benne. Ez a bölcs asszony nagyon okosan gondol vissza az életére. Ezt a darabot is elvittük Amerikába. Többször visszahívták a Kamarába, és egyszer csak jött, hogy van neki egy kétszemélyes darabja, amit Kulka Jánossal és velem szeretne megcsinálni. Arról szól, hogy van egyidős nő, egy lelkész felesége, akit egy meleg táncos hat hét alatt megtanít táncolni. Szóval óriási szélsőségek működnek benne, ez a két ember fokozatosan közel kerül egymáshoz. Csak ehhez a Budapesti Kamara színpada kicsi volt, ott nem lehetett táncolni. Orlai Tibor vállalta föl, hogy menedzseli a produkciót, amelyet végül a Thália Színházban mutattunk be. 260-szor játszottuk el, míg végül lejárt a joga.
Ön szubrettként kitűnően táncol, sokkal jobban, mint amit ez a szerep megkíván.
Éppen ez jelentette a nehézséget, hogy az elején kicsit ügyetlenkednem kellett, aztán eljátszani, hogy az a nő fokozatosan fölfejlődik a táncban. Amikor pedig 2012-ben bezárták a Budapesti Kamraszínházat, Orlai nyomban átvette az Edith Piaf estemet és a Rose-t. Aztán a Játékszínben játszottam A hölgy fecseg és nyomoz című francia komédiát, miután volt kollégáim, Bank Tamás és Németh Kristóf átvették azt a színházat. Ekkor több darabot átvettek a Kamaraszínházból is. Eszenyi Enikő meg közben Molnár Ferenc A testőrébe hívott a Pesti Színházba. Az Orlainál meg egy négyszemélyes darabot játszottuk Molnár Piroskával, Szacsvay Lászlóval és Benedek Miklóssal. Közben beteg lettem és az orvosok azt tanácsolták, hogy pihenjek többet és kerüljem a stresszt. Hát ezt folyamatos színpadi jelenlét mellett nem lehet! Mindig félünk a szövegtől, a nézőktől, a kritikától, úgyhogy eldöntöttem, hogy 59 éves pálya után abbahagyom. Már egyre jobban fárasztott a Pécs és Pest közötti utazás, a fővárosban az albérlet méregdrága lett, közben a pécsi házamra is költeni kellett. Másrészt nagyon szeretem a hivatásomat, és azt csak felelősséggel, megfelelő fizikai állapotban szabad csinálni. Az utolsó darab, amiben játszottam, az Aranytó volt. Egy híres filmben Katherine Hepburn és Henry Fonda játszotta, nekem Benedek Miklós volt a partnerem. A szünetben följöttek hozzám, hogy nagyon halk vagyok. Sőt már a nagy négyesben is nehéz volt hallani. Ez engem nagyon szíven ütött, mert ugyanolyan intenzitással játszottam és mondtam a szöveget, mint régen. De kiderült, hogy a fizikai erőm kevés már, jobban elfáradtam. S mivel 77 éves voltam, tudtam, hogy egyszer úgyis abba kell hagyni, és akkor eldöntöttem, hogy most! Szóval tavaly bejelentettem, hogy befejezem a pályámat. Több pesti előadást nem vállalok.
Semmit nem vállal?
Azt azért nem mondom! De sokkal kevesebbet és csak azt, ami közel áll hozzám. Mielőtt bejelentettem, hogy visszavonulok, tavaly március 15-én megkaptam Pécs város kulturális nagydíját. Előttem olyanok kapták, mint Placido Domingo, Kocsis Zoltán vagy a Vasarely Alapítvány, szóval, nagyon meghatódtam, különösen, hogy az előtte való időszakban nem dolgoztam otthon. Már tényleg nem akartam játszani, de a Pécsi Nyári Színházban fölkértek egy szerepre. A díj után úgy éreztem, udvariatlanság volna visszautasítani. De aztán az előadás olyan siker lett, hogy ősszel bevittük a Pécsi Nemzeti Színházba és tovább kellett játszanom. Most, hogy visszaköltöztem Pécsre, megkeresett a Harmadik Színház vezetője, Vincze János is, hogy talált egy darabot nekem, ez Schwajda Szent család című darabja, amit Gobbi Hildának írt annak idején. Októberben kezdjük próbálni. Úgyhogy ezt most meg kell fogalmaznom magamnak, hogy ki ez az öregasszony és miért én játszom. Nem a korom miatt nehéz, hanem mert nekem soha nem lesz olyan karakteres arcom, mint Gobbinak, de valamit majd kitalálok.
Megint be kell fáslizni a lábát!
Valamit be kell fásliznom! Ráadásul a darab arról szól, hogy az öregasszony nem bír menni. A fáslit már lelőttem, most valami más kell.
Szóval a színház még nem ereszti.
Sokat gondolkodtam, hogy milyen szörnyű lesz, hogy jön a szeptember, 60 évig mentem a színházba próbálni, most meg nem lesz semmi dolgom, és már fölösleges leszek. De szerencsére marad azért valami. Egyébként meg a színházhoz az lesz a viszonyulásom, hogy ha hiányom támad, bemegyek, és én leszek ott a legfontosabb szereplő: a néző! Élvezem, hogy nem kell szöveget tanulnom, kritikát olvasni, csak a java jut nekem.
