AZ EMBER KÉPÉRE TEREMTVE – Apa, fia és társaik
Csoportos fotókiállítás, Klebelsberg Kultúrkúria, 2018. 09. 12. – 10. 07.
Ha Magyarországnak, valami világkiállítás félén egyetlen fotográfiával kellene megmutatni a nemzet lényegét, sokan, magyarok, ha nem a legtöbben Tóth István fotójára szavaznának.
Nehéz út volt.
De milyen nehéz! És még nincs vége!
No, de ne politizáljunk, amikor egy kiállítást kell az olvasó figyelmébe ajánlani. (Ámbátor vajon van, lehet hazámban olyan valami, akármi, ami nem politika? Vagy nem gyúrja valaki az érdekei mentén politikává? Itt vagyok például én…)
Tóth István, valamint fia, Apáti Tóth Sándor és még harmincegy magyar fotóművész alkotásaiból nyílt csoportos kiállítás a Klebelsberg Kultúrkúriában Isten képére teremtve felirattal.
Nem azért írtam más címet publikációm fölé, mert vitatom a kiállítást indító gondolatot. Csupán a képek alapján úgy vélem, számomra minden fotó az ember képére hasonlít, emberi jelenségből fakad. (Egyébként se bántsuk meg az Örökkévalót azzal, hogy az ő képére hasonítunk mindent, mert akkor majd a World Press Photo kiállításon látható rohingyai halottakat, és a Las Vegas-i koncertből mészárszéket csináló gyilkost is az Úrból kellene eredeztetnünk, ami nemigen nyerné el a hívők tetszését.)
Az ember képére hasonlít minden, amit ember alkot, amihez az ember hozzányúl (sajnos, nem sajnos, más kérdés), és így a kiállítás képei is. Ami azonban a tárlat valódi különlegessége, az a nemzedékek, eltérő stílusok, világlátások sorakozása, és (politizáljunk csak megint!) békés egymás mellett élése!
A magyar fotográfia száz éve is lehetne a kiállítás címe, ha csak a stílusokat figyelnénk és nem a szerzők életkorát.
Csupán a két Tóthot, apát is fiát nézve, látszatra ég és föld a különbség a képvilágok között. Az apa fotóinak realizmusában, drámai helyzeteiben a hagyományos szociofotó művészetté emelőjét látjuk: fekete és fehér örök és kiélezett harcát a magyar tájban. A fiú tükör által homályosan látja nagyapja óráját, a harsonás angyalt és a pokol kutyáját. Semmi nem egyszerű, nem egyértelmű, nem éles kontúrral fekete-fehér.
Nagy a különbség köztük? Látszólag! Az út ugyanaz, csak a táj változott. Ami egykor biztosnak látszott, „fekete-fehérnek”, az a világpusztulás és a lélekrombolások után bizonytalan lett.
A korosztályok azonban találkoznak a magyar fotóművészetben is, hogy a keresztet együtt vigyék tovább. Örök történetünk ez. Apa és fia. Azonosak és mások. Párhuzamosak a végtelen közelében.
Nógrádi Gábor
