Ki más vihetne színre egy mai köntösbe bújtatott barokk fétisjátékot, mint Lakatos Márk? A stílustanácsadó polihisztor egy Veszedelmes viszonyok adaptációt álmodott a Trafó színpadára. Szeptember 21-23-án Bocskor Bíborkával, magyar tervezők ruhakölteményeivel tánccal és zenével alakul át igazi 21. századi multimédia performansszá Heiner Müller Kvartettje. Két próba között csíptük el Márkot, aki beavatott minket szerteágazó víziójába.
Ezer műfajban alkotsz: műsorokat vezetsz, gasztroshowkat kreálsz, stílustanácsadsz, jelmeztervezel és még sorolhatnánk. Ez az iszonyú széles paletta most a színházzal bővült. Miért?
Egy fotózáson jött az ötlet, ahol Simon Kornél és Gryllus Dorka voltak a modellek. Akkor pattant ki Kornél fejéből, hogy kellene egy közös előadást csinálni. Eszébe jutott Heiner Müller Kvartettje, és ahogy mesélt róla, rettenetesen elkezdett érdekelni a történet.
Ez egy Veszedelmes viszonyok adaptáció, hozzám pedig mindig is közel állt az egész 18. századi miliő. A francia intrikus kultúra minden megnyilvánulásával együtt kiskorom óta a kedvencem, a Fekete tulipánon, a Púposon és a többi kosztümös filmen nőttem fel.
A Kvartett és a Veszedelmes viszonyok is elég sokrétű mű, rengeteg problémafelvetéssel. Téged melyik része érdekel leginkább, honnan fogjátok meg a nyersanyagot?
A darab és a regény is két velejéig romlott emberről szól. A márkiné és Valmont megtestesítik a kor elvetemült gondolkodóit: a nemeseket, akik bábukként használják az embereket, lépegetnek velük egy sakktáblán és a saját harcaikat vívják meg általuk.
Egy ilyen történet hallatán mindenki elgondolkodik azon, hogy milyen lehet igazán romlottnak lenni. Milyen lenne, ha én is ilyen lennék… Valószínűleg ezért is volt olyan sikeres a Veszedelmes viszonyok, mert ez tényleg mindenkit érdekel, így persze engem is.
De maga az alapfelállás is izgalmas, amelyben két intrikus elme irányítja a világot. Különösen úgy, hogy az egész nem is olyan fekete-fehér. Valmontnak és a Márkinének is megvan a maga sztorija. Valójában egyikük sem olyan rossz, mint amilyennek mutatják magukat. A Márkiné például azért rejti el és bástyázza körül magát, mert csak így tud érvényesülni a férfiak társadalmában.
Amikor ma mindenféle gender-kérdésekről beszélgetünk, akkor ez egy nagyon izgalmas felület. Mihez kezdünk a saját biológiai és társadalmi nemünkkel? Hogyan éljük meg és kezeljük a hátrányokat, amelyeket ezekkel együtt belénk kódolnak? Hogyan formálhatunk belőlük erényt?
Az előadásban te alakítod a Márkinét, Bocskor Bíborka pedig Valmont-ot. Miért őt kérted fel a szerepre?
Egy androgün karakterpárt akartam megmutatni vizuálisan és habitusban is, amiben könnyedén át lehet járni a két szerep között, egyszóval bele tudunk bújni a másik bőrébe. Bíborka iszonyú nőies, de rengeteg olyan vonása van, ami a sztereotip nőiséget egy sokkal összetettebb, színesebb formában mutatja meg. Én alapvetően egy femininebb férfi vagyok, de közben egy csomó izgalmas férfienergia vesz körül és mozgat; ezekből dolgozom.
Az eredeti műben tényleg nagyon hangsúlyos ez a szerepjáték, sőt, fétisjátékká alakul. Egymás nevében szólal meg és játssza a másik szerepét Valmont és Merteuil. De az androgünség nekem nem ugrott be tőle, hiszen egy domináns férfi és egy karakteres nő elevenedett meg előttem a drámát olvasva. Hogy fér bele az androgünség?
Ha belebújunk a másik bőrébe, akkor egy kicsit megérthetjük a helyzetét, empátiával azonosulunk vele és valahol egy androgün figurává válunk ebből a kettősből. Kicsit olyan, mint Platón Lakomájában, ami szerint minden ember egy gömb volt, amelyet Zeusz hasított ketté. Azóta keressük a másik felünket, amitől egésszé válhatunk. Nagyon érdekelt, hogy hogyan működik ezeknél a karaktereknél és úgy általában a kapcsolatokban.
Ráadásul erre az egyesülésre, vagy annak az eltérő igényeire egészen furcsa válaszok születnek napjainkban. Amíg a világ többi részén nyitottan állnak ehhez a kérdéshez, addig itt egészen meglepő fordulatokkal állunk szemben…
Ez a karakterek közti átjárhatóság, aminek a szerepjáték ad teret, gondolom más szinteken is megjelenik a produkcióban.
Igen, nagyon sok réteg bomlott ki belőle. Hangban és mozgásban is tovább tágítjuk ezt a spektrumot és gyakorlatilag a két karakter játékát egy fetisiszta „bábjátékká” növeltük. Ennek része a tánc, a hang és az összes többi eszköz, amelyek külön-külön is léteznek, de mégis táplálják egymást és egésszé állnak össze. Persze ne bábokra gondolj, ez alatt a manipulációt értem, ami megkerülhetetlen eleme mind az előadásnak, mind az emberi viszonyoknak általában.
Amikor megtudtam, hogy előadást készítesz, akkor is az volt az első reakcióm, hogy akkor itt biztos egy iszonyú látványos dologra kell számítani. Aztán megláttam a stáblistát: öten szerepeltek az előadásban. Pedig általában úgy gondolkodunk a színházról, hogy minél többen vannak a színpadon, annál lehengerlőbb lesz a produkció…
Eredetileg két szereplőre írta Müller a drámát, ehhez képest még így is kitágítottuk a kereteket. Ettől függetlenül tényleg látványos lesz a Kvartett. Eleve érdekel az, hogyan lehet keverni a virtuális és a reális színpadi jelenlétet, az előadás alapja pedig az, hogy mi lehet ma a 18 századi levélregény folytatása.
Ma már nem levelezünk egymással, hanem ezeket az intrikákat a social mediaban végezzük ál- és valós profilokkal, filterekkel, photosop maszkkal, egyebekkel. De mégiscsak ugyanazt érjük el velük, mint amit annak idejét az álarc mögé bújó levélpartnerek.
Képileg például mire lehet számítani?
Orr Máté munkássága nekem nagy kedvencem, és a kezdetektől használni akartam a festményeit. Ő egyfajta barokk szürrelizmust képvisel, ami tökéletesen egybeesik az előadás világával. Hajdú Gáspár és Papp Gábor videoinstallációi mellett az ő festményei elevenednek meg a produkcióban.
Na, és mi a helyzet a divattal?
Én azt gondolom, hogy a ruha a civil életünkben is olyan nyelv, olyan jelölő, ami erősen beszél az emberről. A színházi jelmez pedig kimondottan arra van kitalálva, hogy vizuálisan artikulálja, miről is szól egy adott szituáció vagy egy karakter. A Kvartettban két nagyvilági, piperkőc nemes ember van a középpontban, akiknek az egész fashion világ nagyon fontos. De mivel azt akartuk, hogy a mai gondolkodást és az aktualitásokat is beemeljük, ezért kortárs tervezők munkáit használtuk. Bekerültek a kedvenc magyar tervezőim darabjai, például Nubu, Szegedi Kata, USE kreációkat viselünk. Az általuk képviselt eklekticizmus egyébként is jellemzi az előadást, elkerülhetetlen volt, hogy a ruhákban is megjelenjen.
Gondolom a zene márcsak Bíborka miatt is markáns része a produkciónak.
Gyakorlatilag egy félig zenés darabot csinálunk. Ez megint olyan réteg, ami egész más irányba rajzolja el a dolgokat. Elindulunk a barokk operáktól aztán eljutunk a Neurotic-ig, James Bond zenékig és a Bizottságig. A Szerelem című szám például kínálkozott arra, hogy használjuk. Ez benne volt egyébként a darab Nemzetis adaptációjában is, de úgy gondoltuk, hogy ettől függetlenül nálunk is van helye, úgyis teljesen más lesz a mi előadásunk.
Nagyon kortárs az a gondolkodás, amit leírtál az előadással kapcsolatban. Követed a mai előadóművészeteket?
Persze. Hiszen ez a mi művészetünk. Aki csak klasszikus művekkel foglalkozik és figyelmen kívül hagyja a mait, az a régi műveket sem tudja úgy értelmezni és befogadni, hogy a saját életére vonatkoztassa őket. Pedig ezért fogyasztunk művészetet. Nem lehet meghúzni a határt bizonyos koroknál, és azt mondani, hogy engem ez innentől kezdve nem érdekel…
