Két Homo sapiens beszélget…
Géczi János – Csányi Vilmos: Őszi kék / két Homo sapiens beszélget – Athenaeum Kiadó, 2018 – 336 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-963-2938-19-6
Két érett Homo sapiens beszélget. Koruknál fogva lehetnének akár idősek, sőt öregek is, de ez nagyon-nagyon messze van attól, amit a szöveg által megtapasztalhatunk: ez a két ember éppen jó korban van ahhoz, hogy telebeszélgessen egy könyvet! Őszintén, önmagukat vállalva, elképzelt elvárásoknak nem nekifeszülve. Úgy beszélgetnek, mint az emberek. Pontosabban: úgy beszélgetnek, ahogy az embereknek beszélgetnie kellene! Nincs kapkodás, időhiány, érezhető sietség. Van helyette egymásra figyelés, kíváncsiság, empátia, humor, felkészültség. Nem csak egymás felé – talán a kor és a tapasztalat adja –, a tágas világ felé is.
Persze, közben prekoncepció gyanánt azért ott bujkál, hogy írástudó emberek, akik valamiféle „egyéb céltól is” vezérelve szoktak betűt vetni. Lehetnének gyanúsak, de – erről bárkit meggyőzhet maga a szöveg – mégsem azok. Egyszerűen beszélgetnek. Géczi eleinte kicsit a háttérbe húzódva, de a szöveg előrehaladtával egyre inkább megnyílva és a szituációba helyezkedve. Így történhet meg, hogy interjú helyett beszélgetést kapunk. Két egyenrangú fél – két Homo sapiens – osztja meg egymással a gondolatait. Például, ha a gondolat arra kanyarodik, akkor akár a beszélgetésről, sőt, magáról a beszédről is. Utóbbiról akár tudományos mélységig/magasságig jutva, teóriákat csillantva. De egyetlen pillanatra sem unalmasan!
Nincs csapongás, nincs meggyőzési szándék, nincs rivalizálás, hogy kinek nagyobb a micsodája.
(„Micsoda” alatt természetesen olyan dolgokat értünk, mint gondolatgazdagság és szókincs, tudás és ismeret, élettapasztalat és humor.) Nem akarnak meggyőzni senkit, inkább csak hagyják, hogy tapasztalatokkal teli zsákjukból előguruljon egy-egy gondolat. Közel hajolnak hozzá, forgatják, nézik, gyönyörködnek, a fény felé tartják, és megmutatják az Olvasónak. is. A kitűzött célon túl – ami nem kevesebb, mint egy jó beszélgetés-folyam – nem akarnak megfelelni senkinek és semminek. Tudják, hogy nem muszáj. Sőt, talán azt is tudják, hogy nincs értelme. Nincs miért nem-beszélni Puskás Öcsi faszáról!… ha úgy alakul, hogy az Izlandi Péniszmúzeum kerül szóba. Mert, ugye, miért ne kerülhetne szóba! (Géczi a kurzív az idézetben és az egész könyvben.)
„– Magam is szeretem a természettudományi gyűjteményeket, legyenek azok élőlényekéi vagy velük kapcsolatos dokumentumokéi. Szélsőséges eset jutott eszembe: az Izlandi Péniszmúzeum Reykjavíkban.
– Ez is hozzátartozik az élethez. Az a világ egyetlen ilyen múzeuma. Azon például jót lehet röhögni, hogy a pekingi olimpiai második helyezett kézilabdacsapat tagjainak is ott voltak a szerszámaik, ezüstből.
– Erektált állapotban.
– Úgy, persze, de ez humor. A kultúra része. El tudsz ilyet képzelni Magyarországon?
– Nem…
– Puskás Öcsi faszát egy vitrinben? Amúgy Izlandon ez nem számított olyan nagy számnak. Természetes volt. Odaillett abba a környezetbe, ahol bálnahúst is ettünk, és ahol füstölt puffint* lehetett kapni, amitől Évi teljesen kétségbeesett. Azt gondolom, a kultúrába ugyanúgy beletartoznak ezek az „alsóbb” rétegek, amelyekről beszélünk, mint a „nemesebbek”. Nem szeretem, amikor az emberek próbálják ezeket elpalástolni, eldugni. Mi olyat nem csinálunk, ugye, csak ha nem látja senki! A jó kultúra be- és elfogadó: ez a mi kultúránk, ezért szeretjük, és kedveljük minden elemét. Nem tagadjuk el, nem akarunk állandóan változtatni rajta, hanem elfogadjuk, hogy mi ebbe nőttünk bele. Egyszer írtam egy cikket, amely némi fölháborodást is keltett. Az országunkban mindenki azon siránkozik, hogy kétfelé szakad. De áldja meg a jóisten: amióta csak ismerjük ezt az országot, mindig is ketté volt szakadva, csak a különböző feleket minden időben másképp hívták. Miért nem lehet ezt úgy elfogadni, hogy mi olyan ország vagyunk, amely két részből áll? Ezek a részek időközben változnak: hol politikai, hol vallási, hol más kategóriákba gyömöszölik az egyes részeket – de ezzel együtt lehet élni. Szörnyű, amikor azt gondolják, hogy ezt bármilyen áron meg kell szüntetni, akár rábeszéléssel, akár erőszakkal. Szerintem meg nem kell felszámolni.”
Bocsánat, eredetileg, amikor Puskás Öcsinél megakadtam egy pillanatra, nem akartam ilyen hosszan idézni ebből a szövegrészből, de talán érdemes, hiszen pontosan megmutatkozik az, ahogy néhány lépésben el lehet jutni a fasztól a be- és elfogadó kultúráig, és Magyarország megosztottságáig. Is. Akár.
Így történhet meg az is, hogy a kötet fejezetcímei inkább csak orientációs pontok, s az igazán fontos témák és az igazán fontos emberek több helyen is felmerülhetnek/felbukkanhatnak. Pont úgy, mint az életben. Pont úgy, mint egy tartalmas beszélgetésben. Pont úgy, mint amikor két Homo sapiens beszélget… Én köszönöm a beszélgetést. Meg a könyvet.
***
*Más néven lunda: elsősorban Észak-Európa
tengerparti vidékein honos, kis méretű madárfaj.
