+ Ajánló

Ólafur Arnalds táguló horizontja a hardcore-tól a zenélő robotokig

Már tizenhat évesen komponált, de a klasszikus zenei világ elitista hozzáállását elvetve a saját útján próbál járni – ebbe pedig sok minden belefér. Ólafur Arnalds érdekes életútja dobolással, létkérdésekkel, robotokkal, elveszett harmóniával és visszanyert csenddel…

Lehet-e valaki klasszikus zeneszerző, ha egy olyan hardcore-együttesben dobol, amelynek a nevében szerepel a “szar” szó? Vagy aki feltalál egy új hangszert, amelyen robotok játszanak? És aki az Éhezők Viadalához ír zenét? Na és mi a helyzet azzal, aki elvből nem szereti, ha klasszikusnak titulálják, viszont az előbbi felsorolás minden eleme igaz rá, és még rengeteg más is? Íme Ólafur Arnalds és az ő cseppet sem konvencionális karrierje…

Lángoló mennyország

Ólafur Arnalds a kétezres évek elején egy Adapt nevű hardcore-zenekarban játszott. Egy alkalommal egy német együttes, a Heaven Shall Burn előzenekaraként léptek fel. Az akkor még csak tizenhat éves, ismeretlen izlandi fiú alig hitte el, hogy találkozhat a nagy kedvenccel. A backstage-ben összeszedte minden bátorságát és a gitáros kezébe nyomott egy hanganyagot olyan zenékkel, amelyeket a Heaven Shall Burn ihletett. Talán ő lepődött meg a legjobban, amikor nem sokkal később felkereste őt a német banda: nagyon tetszett a demó, nem írna esetleg a következő albumukra ilyen stílusú intrókat és outrókat? A fiú természetesen odavolt a megtiszteltetéstől… Azonnal elkezdett dolgozni a felkérésen, és a zenéi valóban felkerültek az együttes Antigone című, 2004-es lemezére.

Egy temetés, egy keresztelés

Valami elindult. Nemsokára már egy lemezcég hívta fel Ólafurt, miszerint készíthetne akár egy egész albumot is olyasfajta zenével, mint az intrók és outrók az Antigonén. A sors fonáksága, hogy Ólafur éppen ekkortájt hagyta ott az egyetem zeneelmélet és zeneszerzés képzéseit alig egy év után. Nem tetszett neki a klasszikus zenei világ zártsága és elitizmusa, az egyéb zenei műfajok, kifejezőeszközök iránt táplált megvetésük. Emellett hol a Fighting Shit, hol a Celestine nevű hardcore-bandával turnézott éppen, így ideje sem maradt a tanulásra. A lemezcég felkeresésével azonban szinte az ölébe hullott a lehetőség, hogy mégis komponistaként szerezzen hírnevet magának. Majd jött egy hirtelen családi tragédia, és ez megadta a végső lökést Ólafurnak, hogy a zene segítségével dolgozza fel kavargó gondolatait:

“A nagybátyám nem kapott elég időt a sorstól. Ő volt az első ember a hozzám közel állók közül, akit ennyire váratlanul veszítettem el, és ez nagyon megrázott. Pár hónappal később megszületett az unokája, aki az ő nevét kapta. Talán ez hatott leginkább arra az albumra, az élet örök körforgása.”

A hetes szám

Ezzel beindult Ólafur Arnalds karrierje: további dalokat írt, folytatta együttműködését a Heaven Shall Burnnel és együtt koncertezett a Sigur Róssal. A dobolás a Fighting Shitben és a komponálás egy ideig fej fej mellett haladt az életében, de amikor már filmzenei és zenész színházi felkérések is érkeztek, Ólafurnak lassacskán fel kellett adnia a hardcore bandát – nem az érdeklődés, hanem az idő hiánya miatt:

“Nem arról van szó, hogy megváltoztam. Nem úgy történt, hogy abbahagytam valamit és belekezdtem másba, inkább csak egyre tágítottam a látókörömet és egyre több mindent csináltam. Nem töltheted az egész életedet egy dologgal, hát nem?”

Hogy mi mindent csinált? Például 2009-ben új ötlete támadt: hét napon keresztül mindennap megírt és felvett egy dalt, majd huszonnégy órán belül elérhetővé tette. Ez lett a Found Songs című gyűjteménye. 2010-ben kijött az új stúdióalbuma, az And They Have Escaped The Weigh of Darkness – átgondolt koncepciójával, pozitív hangvételével kicsit ellensúlyozni próbálta az első lemez szomorúságát. 2011-ben újra elővette a hét nap alatt készülő gyűjtemény ötletét, amelynek ezúttal a Living Room Songs címet adta. Harmadik albumát (For Now I Am Winter) 2013-ban dobta piacra, 2016-ban pedig hét különböző izlandi helyszínen, mindig más művésszel vett fel dalokat hét héten keresztül. Ebből lett az Island Songs, a “hetes” gyűjteménysorozat legújabb darabja, amely, akárcsak a másik kettő, azóta is elérhető a világhálón.

Zene a csendből

Ólafur életében minden a zene körül forog. Szórakozni nemigen jár, vagy ha mégis, akkor is valami koncerten köt ki. Újabban Délkelet-Ázsiát fedezte fel, oda jár regenerálódni az embert próbáló mindennapok elől, de a zene valamilyen formában oda is elkíséri. Idén a bali újévi ünnepséget töltötte ott a barátaival. Odakint a közlekedés állt le teljesen, odabent az áram. Nem ment a tévé, nem zajongott senki, csak Ólafur zongorázott. A teljes csend spontán élményéből nemcsak legújabb, most érkező albumának zárószáma született, hanem egy új, inspiráló élmény is: Ólafur megtanult meditálni, meghallani a csend üzenetét, a saját belső nyugalmához vissza-visszanyúlni, sőt, őszintén mosolyogni is a fényképeken.

“Most már tudom, nem kell mindig komoly művésznek lennem. Boldoggá tesz a munkám, még ha a dalok sokszor szomorúak is.”

A legújabb lemez, a re:member mintha ennek a tapasztalatnak az összefoglalása lenne. A címadó dalon Ólafur hetekig dolgozott – soha korábban nem írt ilyen sokáig egyetlenegy számot. Mostanában vetett számot azzal, hogy a karrierje felívelése óta hogyan próbált mind jobban a külső elvárásoknak megfelelni, mígnem rádöbbent, hogy ha így folytatja, teljesen elveszítheti a művészi önazonosságát és ezzel együtt a belső hangját is. A re:member tehát nemcsak emlékezést, hanem egy önmagával kötött újabb szövetséget is jelent a számára, az ígéretet, hogy nem tér le többet a saját útjáról, bárhová is vezessen az.

Új hangszer robotokkal

Még egy különlegessége van ennek a most megjelenő új lemeznek: helyet kapnak rajta Ólafur azon munkái, amelyek a STRATUS projekt keretében készültek. Ez talán a legmerészebb ötlete minden eddigi közül, ugyanis egy egész új hangszert kellett hozzá kitalálnia, amelyet két évig fejlesztett. A Zongora Nemzetközi Napján debütáló STRATUS lényege, hogy Ólafur játszik egy dallamot, amit aztán két önjátszó zongora egy mesterséges intelligencia segítségével újraértelmez. Olyan, mintha hárman improvizálnának, csakhogy ebből kettő nem ember, hanem robot. Mindig olyan megoldással állnak elő, ami magát Ólafurt is meglepi. Eredetileg az volt a célja, hogy a robotok olyan zenei megoldásokat találjanak ki, amilyenek neki eszébe sem jutnának, de időközben a STRATUS túlnőtte önmagát, és egy komplett találmányként, a lehető legmodernebb hangszerként tekinthetünk rá, amelyet októberben a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében a Müpa közönsége is megismerhet a re:member többi zeneszámával és Ólafur egyéb munkáival egyetemben.

Nos, klasszikus-e Ólafur Arnalds? Még ha most tiltakozik is a besorolás ellen, szerintem nem kerülheti el a sorsát… Száz, kétszáz, ötszáz év múlva ez már egyáltalán nem lesz kérdés.

 

A fenti írás az alábbi források felhasználásával készült:
https://www.thejackalmagazine.com/olafur-arnalds-interview/
https://www.musikexpress.de/so-war-der-me-talk-mit-olafur-arnalds-1068509/
http://thequietus.com/articles/04510-olafur-arnalds-interview

 

Ólafur Arnalds táguló horizontja a hardcore-tól a zenélő robotokig
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top