Daniel Kalder: A pokoli könyvtár [The Infernal Library] – Athenaeum Kiadó, 2018 – fordította Bottka Sándor Mátyás – 464 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-963-293-259-0
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világunkat – néha „csak” egy-egy ország belső viszonyait – átrendező diktátorok átkos tevékenysége nélkül jobb hely lenne a világ. S ha cselekedeteik közvetlen hatását nézzük, akkor ez mindenképpen igaz. Ha nagyobb összefüggést keresve az összképet nézzük, akkor lehet, hogy olyan pozitív változásokat kényszerítettek ki a velük szemben állókból, amelyektől jobb hely lett a világ. Persze, azért az ilyen pozitív változásokat túlzás lenne a diktátorok számlájára írni.
Daniel Kalder egyetlen szokatlan szempont – írói működés és irodalmi teljesítmény alapján – foglakozik a diktátorokkal. Erről szól A POKOLI KÖNYVTÁR. Kalder vette a fáradtságot, hogy a tényleg elképesztő mennyiségű diktátorok által kitermelt irodalmon végigrágja magát. Néha, egy-egy mű erejéig biztosan jól szórakozott, de összességében inkább – szenvedély ide vagy oda – inkább szenvedés lehetett a diktátorirodalom végigrágása, értékelése és szisztematikus rendezése.
A könyv első szakasza a „nagyokkal” foglakozik, azokkal, akiről egész világra kiható tevékenységük miatt viszonylag sokat tudunk, s ráadásul, mert az időbeli távolság is megfelelő, már összegezve-értékelve tekinthetünk munkásságukra. És annak – méltán elhanyagolt – irodalmi részére is. Lenin, Sztálin, Mussolini, Hitler és Mao Ce-tung. Mind-mind betűvetők, akinek leírt szavai legyenek bármennyire bornírtak emberek életét és sorsát határozták meg. Volt köztük, akiből dőlt a szó, és volt, akinek úgy kellett kipréselnie magából valamit. De akárhogy is, ezek az emberek – legyen szó Hitler Mein Kampf-járól, Mussolini regényéről, vagy Mao verseiről – elsősorban önmagukról árulkodnak műveikben. Kalder pedig megteszi nekünk azt a szívességet, hogy megnézi mi az, amit a diktátorok elmesélnek. Sőt abba is belepillant, hogy milyen valóság állt a leírt szavak mögött. Mit-mivé formált az amúgy is bomlott, vagy a hatalomtól megbomlott-megrészegült elme?
Ijesztő, és talán még ijesztőbb a folytatás, ahol a kisebb léptékű fazonokról esik szó. Mire idáig eljutunk, már sok többé-kevésbé pontosan felismerhetjük a diktátor létrejöttének azonosítót jegyeit:
„Vidéken született? Pipa. Meghalt az apja? Pipa. Vallásos nevelést kapott? Pipa. Egy valaha hatalmas, de mára nehéz időket élő birodalomban nőtt fel? Pipa. A nagyhatalmak zsákmány után szaglászva oldalogtak körülötte? Pipa. A környező birodalmak mind omladoztak? Pipa. Az országot népszerűtlen zsarnok uralta, aki nagy pompában élt, míg a tömegek éheztek? Pipa.”
– ilyen és ehhez hasonló személyes és környezeti tényezők tömkelegét gyűjti össze Daniel Kalder, s lassan összeáll egy kép, mely több – de nem az összes – jellemző megléte esetén kedvez annak, hogy akár kisszerű és kisstílű figurák is magukhoz ragadhassák a hatalmat és évekre-évtizedekre tönkre tegyenek egy országot. (Elkerülném a viszonylag élesen kirajzolódó hazai aktuálpolitikai párhuzamokat, de akinek szeme van a látásra… Rossz hírünk van: Mussolini él!)
- Albert Göring: Köpök Hitlerre, köpök a bátyámra, köpök az egész náci rezsimre
- Titkos licitáló vitte el Hitler gatyáját
- Lee Miller meztelenül ül Hitler fürdőkádjában – fotók
- Ki Hitler után a második legnagyobb művész?
- Dollármilliók egy egyszerű kötéldarabért?
- Kellene egy diktátor?
- Horthynak ma szobrot kellene állítani, ha… – interjú Ungváry Krisztiánnal
Kalder könyvének alaposságból fakadó terjedelme mellett nagy előnye a közvetlen, olvasmányos, néhol meghökkentően laza stílus.
„Nos, ez az erős, hatalmas, életre kelt pénisz vidáman dugta börtönbe saját országában az ellene tüntetőket, költőket és értelmiséget, valamint azokat, akik súlyos bűnöket követtek el, például melegnek születtek, vagy kedvelték a rockzenét. Az 1990-es évekre az erős, hatalmas pénisz határozottan löttyedtnek tűnt, de a puszta tény, hogy még a helyén volt, arra biztatta a szikkadt radikálisokat, álértelmiséget és tekintélyelvű bajkeverőket, hogy időnként előkapják, és meglengessék az USA orra előtt. Gyenge öregkorára így hasznosnak bizonyult mind az olyan komoly emberek számára, mint Venezuela elnöke, Hugo Chávez, mind a jelentéktelenek, például Oliver Stone vagy Sean Penn számára. Halála után pedig ömlöttek rá a részvétnyilvánítások, és nemcsak Vlagyimir Putyintól, Bassár el-Aszadtól vagy a hozzájuk hasonlóktól, akikről gondoltuk, hogy tisztelik az öt évtizeden át hatalmát megőrző embert, de még Spanyolország liberális demokráciájának vezetőjétől, vagy a feddhetetlenül progresszív kanadai elnöktől, Justin Trudeau-tól is. Utóbbi Castro egészségügy és oktatás terén elért eredményeit dicsérte; nyilván elkerülte a figyelmét, hogy a régió több másik országa is egészen jól teljesít, csak ők szabad választásokat is tartanak.”
Ilyen stílusban nem szokás – de lehet! – értekezni a magukat világmegváltónak képzelő emberekről. Főleg akkor, ha tudás, tényanyag áll a háttérben, amit valljuk be, könnyebb így befogadni.
***
Be kell vallanom, hogy a Kalder könyvét olvasva erősödött bennem az amúgy is meglevő késztetés, hogy ezek közül a művek közül egyet-egyet magam is elolvassak. Ha lenne rá lehetőségem, bíztatnám is a könyvkiadókat arra a nem kevéssé perverz vállalkozásra, hogy legalább a szépirodalmi jellegű munkákból adjanak ki egyet-egyet! Franco például hatalmon volt, amikor regényt írt! Szerintem sokakat érdekelne.
Azt kimondottan jól eső érzéssel vettem tudomásul, hogy Daniel Kalder nagyjából azokat a passzusokat idézi Moammer Kadhafi (1942-2011) Zöld könyvéből, amelyek saját, 2016-os cikkemben is megjelentek. Persze, más kontextusban – és a hivatalos fordítást alapul véve:
„Azoknak, akik maguk alakítják az életüket, nincs szükségük arra, hogy színpadon, vagy filmeken játszó színészek közvetítésével figyeljék, hogyan halad az élet. Ugyanígy, azoknak a lovasoknak, akik maguk tartják lovuk gyeplőjét, nincs szükségük arra, hogy odaüljenek a lóversenypályák szélére. Ha mindenkinek lenne lova, nem lenne, aki csak nézne és tapsolna a versenyeken. Az ülő nézők csak azok, akik képtelenek erre a tevékenységre, mert nem tudnak lovagolni.”
