„A huszadik század a történelem legvéresebb korszaka”
– hányszor, de hányszor hallottuk ezt a közhelyet, amikor vád alá helyeztek egy-egy démoni jelenséget, az ateizmust, Darwint, a kormányt, a tudományt, a kapitalizmust, a kommunizmust, a fejlődés eszméjét vagy a férfi nemet. De vajon valóban így van? Az állítást szinte kizárólag a 20. századra vonatkozó számokkal támasztják alá, az elmúlt évszázadok hemoklizmáiról pedig mélyen hallgatnak. A helyzet az, hogy soha nem fogjuk tudni biztosan megnevezni a legrosszabb évszázadot, mert még a 20. században is igen nehéz megállapítani a halálesetek számát, a korábbiakról már nem is beszélve. Két okból is gyaníthatjuk azonban, hogy a legvéresebb évszázaddal kapcsolatos ténynek látszó megállapítás puszta illúzió.
Először is: bár a 20. században valóban nagyobb volt az erőszakos halálesetek száma, mint korábban, sokkal többen éltek a földön. A világ népessége 1950-ben 2,5 milliárd fő volt, ami mintegy két és félszerese az 1800-ban, négy és félszerese az 1600-ban, hétszerese az 1300-ban és tizenötszöröse az i. sz. 1-ben jellemzőnek. Egy 1600-ban zajló háború halálos áldozatainak összeszámlálásakor tehát a kapott összeget meg kellene szorozunk 4,5-del, hogy összemérhessük a pusztítást a 20. század közepének rombolásával.
A második illúzió a történelmi rövidlátás: minél közelebb van egy kor a jelenben elfoglalt nézőpontunkhoz, annál több részletet ismerünk fel belőle. A történelmi rövidlátás a józan észt és a történészszakmát is sújtja. Két kognitív pszichológus, Amos Tversky és Daniel Kahneman bebizonyította, hogy a relatív gyakoriság ösztönös becslésekor az ember az úgynevezett elérhetőségi heurisztikához folyamodik: minél egyszerűbb felidézni az adott eseménnyel kapcsolatos emlékeket, annál valószínűbbnek tartjuk a bekövetkeztét. Túlbecsüljük például a szalagcímekben szereplő balesetek, a repülőgép-szerencsétlenségek, a cápa- vagy a terrortámadások valószínűségét, alábecsüljük viszont azokét, amelyek észrevétlenek maradnak, például az áramütését, a zuhanásét vagy a vízbe fúlásét. Ha a különböző évszázadokban előforduló öldöklések gyakoriságának megítélésekor nem foglalkozunk a számokkal, a kelleténél súlyosabbnak érezzük a közelmúltban történt, a legtöbbet vizsgált és a legtöbbet emlegetett konfliktusokat. A történelmi emlékezet vizsgálata során megkértem száz internethasználót, hogy öt perc alatt írjon össze minél több háborút. A válaszok jelentősen eltolódtak a világháborúk, az Egyesült Államok háborúi és a jelenhez közel vívott háborúk felé. Bár, mint látni fogjuk, a korábbi évszázadokban sokkal több háború dúlt, a megkérdezetteknek több háború jutott eszébe a közelebbi évszázadokból.
Ha az elérhetőségi torzítás és a 20. századi népességrobbanás korrigálása érdekében beleássuk magunkat a történelemkönyvekbe, és a halálesetek számát a világ akkori népességéhez viszonyítjuk, számos olyan háborút és tömegmészárlást találunk, amely még a 20. századi atrocitások között is kirívónak számítana. A 231. oldalon található táblázatot White készítette ezzel a címmel:
„(Valószínűleg) a (nagyjából) húsz legnagyobb szörnyűség, amit az emberek egymás ellen elkövettek”.
A halálos áldozatok száma a történelemkönyvekben és enciklopédiákban olvasható adatok mediánja és módusza. Nemcsak a csatamezőn elhullott áldozatok szerepelnek benne, hanem a háború közvetett következményeiként, éhínségből és betegségből kifolyólag elhunyt civilek is, ezért a csatamezőn elhullottak számára vonatkozó becsléseknél lényegesen nagyobb számokról van szó, de ez következetesen így van az újabb és a régebbi eseményeknél is. A táblázatot kiegészítettem két oszloppal, amelyek arányaiban vizsgálják a haláleseteket, és ahhoz igazítják a helyezéseket, hogy milyen arányt kapnánk, ha a világ népessége mindig akkora lett volna, mint a 20. század közepén.
Először is: hallott-e egyáltalán az olvasó valamennyi eseményről? (Én nem.) Másodszor: tudta, hogy a második világháború előtt öt olyan háborúra és négy olyan atrocitásra került sor, amelynek során többen haltak meg, mint az első világháborúban? Valószínűleg azt is meglepődve veszi majd tudomásul az olvasó, hogy az emberhez fűződő huszonegy (ismert) legnagyobb szörnyűség közül tizennégy a 20. század előtt történt. És ez még csak az abszolút számokra vonatkozik. Ha a világ népességéhez viszonyítunk, a 20. század atrocitásai közül egyetlenegy kerül be az első tíz közé. Minden idők legszörnyűbb atrocitása a kínai Tang-dinasztia idején kitört és nyolc éven át tartó An Lushan-féle felkelés és polgárháború volt, melynek során a népszámlálások szerint a birodalom lakosságának kétharmada, a világ akkori népességének egyhatoda elpusztult. E számokat természetesen nem tekinthetjük készpénznek. Egyes esetekben egy-egy éhínség vagy járvány valamennyi halálos áldozatáért egy konkrét háborút, felkelést vagy zsarnokot tesznek felelőssé. Mások pedig olyan kultúrákból származnak, amelyekben nem álltak rendelkezésre a számolás és a statisztika modern módszerei. Ugyanakkor a narratív történelem is megerősíti, hogy a korábbi civilizációk is képesek voltak a tömeges pusztításra. A technológiai elmaradottság nem jelentett akadályt; a ruandai és kambodzsai események óta tudjuk, hogy kezdetleges fegyverekkel, machetével és éheztetéssel is rengeteg embert meg lehet gyilkolni. A pusztító fegyverek pedig már a távolabbi múltban sem voltak olyan elmaradottak, hiszen a katonai fegyvergyártás általában a kor legfejlettebb technológiáját használta. John Keegan hadtörténész szerint az i. e. 2. évezred közepére a nomád hadseregek a harckocsik segítségével tömeges pusztítást vittek végbe a megszállt lakosság között. „Száz vagy kétszáz méterről körözve a vértezetlen gyalogosok nyája körül egyetlen harci szekér legénysége is – egy hajtó és egy nyilas – akár hat embert is leteríthetett percenként. Tíz harci szekér mindössze tíz perc leforgása alatt 500 főnyi vagy még ennél is nagyobb veszteséget okozhatott, ami tekintve a korabeli hadseregek csekély létszámát, csak ahhoz a pusztításhoz fogható, amit az első világháború nagy anyagcsatáiban szenvedtek el a harcoló felek.” A nagy teljesítményű tömegmészárlást a sztyeppék lovashordái – a szkíták, a hunok, a mongolok, a törökök, a magyarok, a tatárok, a mogulok és a mandzsuk – is tökélyre fejlesztették. Ezek a harcosok kétezer éven át használták aprólékosan faragott, bonyolult nyilaikat (egymáshoz ragasztott fából, ínból és szaruból készítették), hogy a fosztogatások és portyázások során számtalan embert megöljenek. A huszonegyes listán ezek a törzsek foglalják el a 3., az 5., a 11. és a 15. helyet, a világ mai népességéhez igazított helyezések közül pedig négyen szerepelnek az első hatban. Amikor a mongol hadak a 13. században betörtek az iszlám területekre, csak Merv városában 1,3 millió embert mészároltak le, majd Bagdadban további 800 000-et. Ahogy J. J. Saunders mongolszakértő fogalmazott:
Van valami leírhatatlanul gyomorforgató abban a jeges vadállatiasságban, amellyel a mongolok véghez vitték a tömegmészárlásokat. A balszerencsés város lakóit összegyűjtötték a városfalakon kívüli síkon, és minden mongol lovas katonának parancsba adták, hogy fejenként tíz, húsz vagy ötven embert üssenek agyon a csatabárddal. A parancs teljesítését bizonyítandó a gyilkosoknak néha le kellett vágniuk minden áldozat egyik fülét, és zsákba gyűjteni azokat, hogy a tisztek megszámolhassák. Pár nappal a mészárlás után visszaküldték a csapatokat a lerombolt városba, hogy összeszedjék a zugokban vagy pincékben bujkáló szerencsétleneket és velük is végezzenek.
A mongolok első fővezére, Dzsingisz kán így elmélkedett az élet örömeiről: „A férfi legnagyobb öröme ellenségei legyőzése és megszemlélése. Lovaik felnyergelése és javaik elkobzása. Könnyek között látni mindazokat, akik kedvesek voltak számukra, és karjába szorítani feleségeiket és lányaikat.” A modern genetika bebizonyította, hogy hencegése nem üres szócséplés volt. Ma az egykori Mongol Birodalom területén élő férfiak 8 százalékának Y-kromoszómája Dzsingisz korából származik, valószínűleg azért, mert Dzsingisznek és fiainak az utódai, és persze azoknak a nőknek, akiket a karjukba szorítottak. Ezek a teljesítmények meglehetősen magasra tették a mércét, de Timur Lenk, a Mongol Birodalom újjáépítésével kísérletező török mindent megtett, hogy átugorja azt. A meghódított nyugat-ázsiai városokban hadifoglyok tízezreit mészárolta le, koponyájukból pedig minaretet építtetett. Egy szír szemtanú huszonnyolc tornyot számolt össze, darabonként ezerötszáz koponyával.
A legnagyobb szörnyűségek listája azt a bevett bölcsességet is cáfolja, hogy a 20. században a szervezett erőszak kvantumugrást hajtott végre a békés 19. századhoz képest. Először is, a 19. századhoz képest csak komoly manipulációval láthatunk ilyen ugrást: ha az elejéről lefejtjük a rendkívüli pusztítással járó napóleoni háborúkat. Másodszor, a század fennmaradó részében kizárólag Európában csökkent a háborúk száma. Máshol számos hemoklizmát találunk: a kínai Tajping-felkelést (ez a vallási ihletésű felkelés talán a világtörténelem legrettenetesebb polgárháborúja), az afrikai rabszolga-kereskedelmet, az Ázsiában, Afrikában és a Csendes-óceán déli részén dúló birodalmi háborúkat és két jelentős vérontást, amelyek még csak fel sem kerültek a listára: az amerikai polgárháborút (650 000 áldozat) és a Saka nevű zulu Hitler uralmát, aki 1816 és 1827 között 1-2 millió emberrel végzett Afrika déli részének meghódítása során. Kihagytam valamelyik földrészt? Ja igen, Dél-Amerikát. Az itt dúló számos viszály egyike a hármas szövetség háborúja, amelynek 400 000 ember eshetett áldozatul, köztük Paraguay lakosságának 60 százaléka; ezzel a teljesítménnyel arányosan ez a modern idők legpusztítóbb háborúja.
***
A folytatás elolvasható a szeptemberben megjelenő kötetben.
Steven Pinker: Az erőszak alkonya / Hogyan szelídült meg az emberiség? [The Better Angels of Our Nature: Why Violence Has Declined] – Typotex Kiadó, 2018 – fordította Gyárfás Vera – 872 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-963-2799-65-0
