A humanitárius forradalom
„Akik rá tudnak venni, hogy abszurd dolgokban higgy, rá tudnak venni kegyetlenkedésekre is.”
Voltaire
Rengeteg különös múzeum működik a világon. A kaliforniai Burlingame-ben alapított Pez Emléktárgyak Múzeumában (Museum of Pez Memorabilia) több mint ötszázat állítottak ki a figurafejű cukorkaadagolóból. Párizsban a turisták régóta sorban állnak, hogy megnézhessék a város csatornahálózatának szentelt múzeumot. A texasi McLeanben működő Ördögkötél Múzeumban (Devil’s Rope Museum) „minden apró részletet megtudhatnak a szögesdrótról”. A tokiói Meguro Parazitológiai Múzeum felszólítja a látogatókat, hogy „próbáljanak félelem nélkül gondolni az élősködőkre, és hagyjanak maguknak időt, hogy megismerhessék a paraziták csodálatos világát”. És ne feledkezzünk meg a reykjavíki Fallológiai Múzeumról: „több mint száz pénisz és kapcsolódó szerv gyűjteménye, amely kiterjed az Izlandon élő összes szárazföldi és tengeri emlős péniszére”.
Van azonban egy múzeum, ahol a legkevésbé szeretnék eltölteni egy napot, ez pedig nem más, mint az olaszországi San Gimignanóban létrehozott Mueso della Tortura e di Criminologia (A Kínzás és a Kriminológia Múzeuma). A www.tripadvisor.com hasznos beszámolója szerint: „A belépőjegy ára 8 euró. Elég vastagon fog a ceruzájuk ahhoz képest, hogy egy tucatnyi kis szobában mindössze 100-150 tárgy látható. Akit azonban vonzanak a sötét dolgok, semmiképpen ne hagyja ki. A homályosan megvilágított, kőfalú helyiségekben kínzó- és kivégzést szolgáló eszközök eredeti és reprodukált példányait állították ki. Minden tárgyhoz részletes leírást mellékeltek olaszul, franciául és angolul. Egyetlen részlet sem hiányozhat, elmesélik, hogy mely testnyílásban használták az eszközt, melyik végtagot mozdította el a helyéről, általában kik használták, és hogyan szenvedett/ halt meg az áldozat.”
Bizonyára a legújabb kori történelem atrocitásokban jártas szakértői is találnának megdöbbentő részleteket a középkori kegyetlenség eme tárházában. Ott van például a spanyol inkvizícióban használt Júdás-bölcső: a meztelen áldozat kezét-lábát megkötözték, a derekára csavart vasövvel fellógatták, majd beleeresztették egy éles ékbe, amely behatolt az ánuszba vagy a vaginába; ha az áldozat ellazította az izmait, az ék hegye feltépte a szöveteit. A nürnbergi szűz a vasszűz egy változata volt, tüskéit gondosan úgy helyezték el, hogy ne döfj e át az áldozat létfontosságú szerveit, vagyis ne vessen túl korán véget a szenvedésének. Egy metszetsorozaton a bokájuknál fellógatott és az ágyékuknál kettéfűrészelt áldozatok láthatók; a felirat szerint ezt a kivégzési módot Európa-szerte alkalmazták lázadás, boszorkányság és katonai parancsmegtagadás esetén. A körte egy kettéosztott, tüskés végű fa gömbfogantyú, amelyet a szájba, az ánuszba vagy a vaginába helyeztek, egy csavarszerkezettel szétnyitották, így az áldozat belülről szétszakadt; ezzel büntették a szodómiát, a házasságtörést, a vérfertőzést, az eretnekséget, az istenkáromlást és „a Sátánnal folytatott szexuális egyesülést”. A macskamancs vagy spanyol hátvakaró kampókkal tépte cafatokra az áldozat húsát. A szégyenálarc malac vagy szamár fejét formázta; egyrészt megszégyenítette az áldozatot, másrészt az orrába vagy a szájába erőltetett pengével vagy gömbfogantyúval fájdalmat is okozott, hogy ne jajgathasson. Az eretnekek villájának mindkét végére két éles tüskét szereltek: az egyik végét az áldozat állkapcsa alá, a másikat a nyaka alá helyezték, így amikor elernyedtek az izmai, mindkét ponton felnyársalta saját magát.
A Museo della Tortura eszközei nem számítanak különösebb ritkaságnak. Középkori kínzóeszközöket tanulmányozhatunk még San Marinóban, Amszterdamban, Münchenben, Prágában, Milánóban és a londoni Towerben is. Többszázféle kínzóeszköz látható az olyan díszes albumokban, mint az Inquisition (Inkvizíció) vagy a Torment in Art (Kínzás a művészetben).
A kínzás természetesen nem merült feledésbe. A modern időkben is sor került rá a rendőrállamokban, az etnikai tisztogatások és népirtások során, és demokratikus kormányok is folyamodtak kínzáshoz kihallgatásokon és a lázadások elfojtását célzó akciókban. A leghírhedtebb ilyen műveletet George W. Bush kormánya irányította a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat követően. Ám a legújabb idők ritka, titokban végrehajtott és világszerte elítélt kínzásai nem említhetők egy napon a középkori Európa évszázadokon át dúló intézményesített szadizmusával. A középkorban nem rejtették véka alá a kínzást, nem tagadták, és nem is szépítették. Nem egyszerűen taktika volt, amellyel a brutális rezsimek megfélemlítették politikai ellenfeleiket, vagy amelynek segítségével a visszafogottabb rezsimek információt zsaroltak ki a gyanúsított terroristákból. Nem is egy megvadult, az emberi mivoltától megfosztott ellenséggel szembeni gyűlöletre uszított tömegből tört ki. Nem, a kínzás bizony hozzátartozott a mindennapokhoz. Alkalmazták és ünnepelték ezt a büntetési formát, a művészi és technológiai kreativitás táptalaja volt. A kínzóeszközöket sokszor gyönyörű kivitelezés és díszesség jellemezte. Úgy tervezték őket, hogy az olyan fi zikai fájdalmakon túl, mint amilyeneket a verés okoz, a belső szervek sanyargatására is alkalmasak legyenek: behatoltak az érzékeny testnyílásokba, felsértették a test külső burkát, megalázó testhelyzetekben állították közszemlére az áldozatot, vagy olyan pózba helyezték, hogy az illető saját lankadó kitartása vezessen a fájdalom fokozódásához, a csonkításhoz vagy halálhoz. A kínzások kiötlői kitűnően értettek az anatómiához és a fiziológiához, és e tudásukat bevetve igyekeztek maximálisra növelni az agóniát: ügyeltek rá, hogy a fájdalmat elnyomó idegi sérülések ne következzenek be, és a halál beállta előtt addig odázták az eszméletvesztést, amíg csak lehetett. Női áldozatok esetén a szadizmus erotikus színezetet kapott: kínzás előtt meztelenre vetkőztették a nőket, és előszeretettel vették célba a mellüket és a nemi szervüket. Durva viccekkel figurázták ki az áldozatok szenvedését. Franciaországban éjjeliőrnek is nevezték a Júdás-bölcsőt, mert ébren tartotta az áldozatot. Előfordult, hogy élve megsütöttek valakit egy vasbika belsejében, hogy a bika száján át kitörő üvöltés egy állat bőgésének hallatszon. A rendbontással vádolt férfiakat a „hangoskodó sípjá”-nak viselésére kötelezték: a sípra vagy trombitára hasonlító tárgyat egy vasláncon a nyakukba akasztották, kezüket pedig egy satuba fogták, amely összezúzta ujjaikon a csontot és az ízületeket. A kínzóeszközöknek sokszor adtak vicces neveket, és állatformájúra faragták őket.
A középkori kereszténység a kegyetlenség kultúrája volt. A kínzást nemzeti és helyi kormányzatok írták elő szerte a kontinensen, és jelentéktelen bűncselekmények esetén is törvények rögzítették a megvakítást, a tüzes megbélyegzést, a kéz, a fül, az orr és a nyelv levágását és egyéb csonkításokat. A kivégzések a szadizmus valóságos orgiái voltak, amelyek az elnyújtott halál szenvedésében csúcsosodtak ki: máglyahalál, kerékbetörés, lovakkal szétfeszítés, karóba húzás a végbélen keresztül, kibelezés a belek orsóra tekerésével, de még az akasztás sem a nyak gyors eltörésével történt, hanem lassú kínok között fulladt meg az áldozat. Az inkvizíciók, boszorkányüldözések és vallásháborúk során a keresztény egyház is kivette a részét a kínzásból. A kínzásra az ironikus nevű IV. Ince (latinul Innocentius, vagyis ártatlan) pápa adott engedélyt 1251-ben, és a dominikánus szerzetesek örömmel vetették bele magukat az élvezetekbe. Az Inquisition című díszes album úgy fogalmaz, hogy IV. Pál pápa idején (1555–59) az inkvizíció „kifejezetten kielégíthetetlen volt – a dominikánus, korábban inkvizitorként működő Pál maga is szorgosan és tehetségesen folyamodott kínzáshoz, de rettenetes tömeggyilkosságok is fűződnek a nevéhez, ezért 1712-ben megérdemelten avatták szentté”. A kínzás nemcsak valamiféle durva igazságszolgáltatás volt, kegyetlen kísérlet, hogy a nagyobb erőszak fenyegetésével rettentsen el az erőszaktól. Az elkövetőket kínpadra vagy máglyára juttató törvénysértések többsége egyáltalán nem volt erőszakos, egy részüket pedig ma már nem is bünteti a törvény: ezek közé tartozik az eretnekség, az istenkáromlás, a hit megtagadása, a kormányzat bírálata, a pletyka, a szidalmazás, a házasságtörés és a szokatlan szexuális szokások.
A római jog ihlette keresztény és világi jogrendszer a vallomás kicsikarása és így a gyanúsított elítélése érdekében folyamodott kínzáshoz, mit sem törődve azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy az illető bármit bevall, csak ne gyötörjék tovább. A vallomás kikényszerítését célzó kínzás éppen ezért még értelmetlenebb, mint az elrettentést, a megfélemlítést vagy az ellenőrizhető információk – a tettestársak neve vagy a fegyverek rejtekhelye – átadását célzó kínzás. És semmilyen abszurd dolog nem állhatott a mulatság útjába. Ha az áldozat elégett a máglyán, és semmiféle csoda nem mentette meg, bizonyítottnak tekintették a bűnösségét. A boszorkányság gyanújába keveredett nőt bedobták a tóba: ha fennmaradt a vízen, bebizonyosodott, hogy boszorkány, így hát felakasztották; ha elsüllyedt és megfulladt, ártatlannak bizonyult.
A kínzással kísért kivégzéseket nem a sötét börtönök mélyén rendezték meg, hiszen a nép szórakoztatását is szolgálták, ujjongó tömegek érkeztek, hogy tanúi legyenek az áldozat szenvedésének és üvöltésének. A tájképhez hozzátartoztak a kerékbetört, akasztófán lógó és vasketrecben oszladozó holttestek – ez utóbbi esetben az áldozatot magára hagyták, hogy éhen pusztuljon. (Néhány európai középületen, például a münsteri székesegyházon, még ma is látható ilyen ketrec.) A kínzásban sokszor mások is részt vettek. A kalodába zárt áldozatot csiklandozták, ütötték, megcsonkították, kövekkel dobálták, esetleg sárral és ürülékkel kenték be, amitől néha meg is fulladt.
A szisztematikus kegyetlenség persze nemcsak Európában jelentkezett. Többszázféle kínzást és több millió áldozatot dokumentáltak egy sor más civilizációban is, például az asszíroknál, a perzsáknál, a szeleukidáknál, a rómaiaknál, a kínaiaknál, a hinduknál, a polinézeknél, az aztékoknál, számos afrikai királyságban és őslakos amerikai törzsnél. Az izraelitáknál, a görögöknél, az araboknál és az oszmán törököknél is tudunk brutális öldöklésekről és büntetésekről. Amint a 2. fejezet végén láttuk, az első összetett civilizációk mindegyike abszolutista teokrácia volt, amely kínzással és csonkítással büntette az áldozat nélküli bűncselekményeket is.
***
Olvashatjuk Steven Pinker szeptemberben megjelenő könyvében a döbbenetes sorokat (és a fejezet folytatását). A könyv a Typotex Kiadó honlapján már előrendelhető.
Steven Pinker: Az erőszak alkonya / Hogyan szelídült meg az emberiség? [The Better Angels of Our Nature: Why Violence Has Declined] – Typotex Kiadó, 2018 – fordította Gyárfás Vera – 872 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-963-2799-65-0
