Volt egyszer egy kisfiú, aki sokat sétált egyedül, keresztül erdőn, mezőn. Megfigyelte a fák lombjait, leveleit, nézegette a felhőket, figyelte a szelet, olykor lepihent a fűre, ábrándozott és gondolataiba merült. Egyszer csak eszébe ötlött egy kérdés, ezért fűszállal a szája szegletében felkerekedet és elindult. Meglátott egy virágot, megállt, lehajolt hozzá és megkérdezte:
– Miért nyílsz te itt a magas szirteken, kedves virág? – kérdezte a kisfiú, de a virág nem válaszolt. Ha fújt a szél, lengedezett, ha esett az eső, megduzzadtak a rostjai, ha sütött a nap, ágaskodott az ég felé színes orcát öltve magára, de nem szólt semmit. Így a kisfiú odébbállt, s találkozott egy békésen legelésző tehénkével. Nosza, hát őt is megkérdezte:
– Mivégre legelészel itt békésen te jámbor tehénke? Csak nem tán a tejecske miatt, ami este az emberek asztalára kerül és örömmel fogyasztják? – A tehénke meglengette azt a nagy busa fejét, még kolompolt is egyet hozzá, megnyalogatta a kisfiú kipirosodott arcocskáját, mert kipirosodott mialatt leszaladt a sziklás domboldalról, el is bőgte magát, de mást nem mondott. A kisfiú bement a zöldellő, tarka mezőről a konyhába, ahol épp gőzölgött az ebédnekvaló. A kemencénél meglátta az összegömbölyödve fekvő, lustálkodó, melegedő macskát. Odament hát hozzá, s megkérdezte:
– Te cica, miért van az, hogy ha hatszor letesznek az asztalról, miközben a család ebédel, te hetedszer is visszasomfordálsz, pedig nem is vagy éhes? – A macska kellemesen nyújtózkodott egyet, megnyalogatta a bundáját, befordult háttal a kisfiúnak a fal felé, ahogy rendesen szokta, folytatta éber, de pihentető alvását.
Így a kisfiú ismét válasz nélkül maradt.
***
