– a Szekszárdi Magasiskola negyedik napja –
Írta: Forgács Péter
Egyre nehezebb az iskolatáska, elnyűtten ülünk a képzeletbeli padban és hallgatjuk Márton Lászlót az intertextualitásról, arról, hogyan hat egy szöveg a másikra, meg a plágiumról, vagyis az irodalmi lopásról.
„Bertold Brecht nagy tolvaj volt, a Koldusopera is lopott mű, de ellopta Villon verseit is – kérdés, hogy ez most intertextualitás vagy plágium”
– hangzik el a költői kérdés, mi meg – kihasználva a diákszerepkör nyújtotta védettséget – nem foglalunk állást.
Aztán Bitó Kata olvassa fel a Becsapódást, mely kapcsán Márton kifejti, miért nem szerencsés, ha egy még meg sem született gyermek a történet elbeszélője. Később arról beszél:
„ha egy szöveget összenyomunk úgy, hogy közben meghagyjuk minden elemét, a szöveg felmelegszik”,
meg
„van, hogy hallunk egy egyszerű mondatot, és nem tudhatjuk, hogy egy életre szóló útmutatás lesz belőle.”
Talán épp ez is egy ilyen mondat, gondolom akkor.
Napóleonok és Háryk
A műhelymunkát követően, az ebédszünet első perceiben a spiritusz rektor és a mindig segítőkész Margit négyszemközt megvitatják a tegnapi angol-horvát mérkőzés tanulságait, ami azért is felettébb furcsa, mivel Márton – saját bevallása szerint – egész eddigi élete során nem látott összesen annyi futballmeccset, mint tegnap és tegnapelőtt együttvéve, vagyis kettőt.
Ebéd az Ízlelőben, kakaspörkölt – egy újabb kellemes meglepetés, üzenek is a konyhába a pincér által: remek munka, gratulálok a szakácsnak!
Aztán az ebédszünetben Lovas Csilla jóvoltából egy váratlan fakultáció veszi kezdetét, és néhányan a Vármegyeháza kiállítótermeit rójuk. Jó a hangulat, készül is egy derűs fotó, amelynek árát az utódok egyszer még aranyban fogják mérni.
Öröm az asztalnál
Délután kettőkor folytatódik az érdemi munka. Salka Zsuzsa Hétfőn, hat előtt hat perccel című novellája kerül terítékre, jó okot szolgáltatva a jelen és a múlt idő helyes használatának bemutatására. Gaál-Nyeste Kata A két nő című kísérleti novellájának elolvasása után csak a szerzői instrukció után derül ki, hogy „a két nő tulajdonképpen egy”, lassan kapisgálni kezdjük az írói szándékot, mire Márton megjegyzi:
„ha semmit sem értenénk, talán erősebb lenne”.
Aztán még hozzáteszi, hogy
„a mű hőse nem akkor jár rosszul, ha meghal vagy harcképtelenné válik, hanem ha szürke és érdektelen marad”.
Ötkor megtelik a Vármegyeháza Pollack kávézója, Ódor János beszélget a Péterfy-íróházaspárral. Ez a derűs diskura üde fényfoltja a délutánnak. Megtudjuk például, hogy Éva teste fizikailag is jelzi az általa leírtak színvonalát.
„Amikor jól írok, zsibbadok. Ha rosszul, görcsölök.”
Aztán elárulja, hogy ő nagyon lassan ír, számára egy kötet megírása akár három évig is eltarthat, mire Márton megjegyzi:
„Túl sok könyv írása amúgy is udvariatlanság az olvasóval szemben.”
Gergely a befejezett mű elengedésével kapcsolatban mondja, hogy
„olyan ez, mint a levágott láb – még utána is viszket”,
majd hozzáteszi, hogy ő sosem lepődik meg a mű befejezésén, mert mindig előre megtervezi azt, viszont az, hogy egy hős mit tesz bizonyos szituációban, az meglepő tud lenni,
„miután önálló életre kel, furcsa dolgokat művelhet”.
A koraesti programot a spiritusz rektor beszélgetése zárja Gerőcs Péterrel, aki a regényről, mint műfajról megjegyzi, hogy épp a kiismerhetetlenségében hordozza túlélésének zálogát. Szerinte
„külső szempont nem emelhető be a mű belső rendszerébe”.
Aztán az írói munka sajátosságait vázolja fel,
„a készülő művel együtt kell élni, ezért az életstratégia és a műfajiság szorosan összefügg”.
Este nyolcra a Tringa Borpince vár bennünket. A hibátlan vendéglátás és a pazar kilátás méltó keretbe foglalja ezt a napot. Letekintve a teraszról a rendezett szőlősorok ékesítette tájra újra tudatosul bennem, miért vagyok a Magasiskola tagja immár negyedszer: itt minden értünk van, talán még a festői naplemente is. Meg is kérem Győrffy Ákos fiát, Lőrincet, örökítse meg a pillanatot, hogy jövőre tudjam, hol a helyem július elején.
