A népcsoport, amelynek az élete a halál
„A legnehezebb beszélgetés az volt, amikor egy 30 éves nő mesélte el, hogy a szeme láttára ölték meg válogatott kegyetlenséggel a férjét és négyből három gyerekét. A 2,5 éves gyerekét az öléből ragadták el. Ezekben a történetekben a személyesség megszűnik”
Június 19-én este telt ház előtt zajlott a Gyermekvadászat anatómiája – mi közünk a rohingyákhoz? című beszélgetés, mely az UNICEF Magyarország és a Magvető Café közös sorozatában került megrendezésre. A muszlim rohingyák a Nyugat-Mianmar Rakhine nevű államában élő etnikai és vallási kisebbség, akiknek számát körülbelül egymillióra becslik. Az ellenük a buddhista mianmariak által elkövetett népirtásról ősszel a magyar és a külföldi sajtó is sokat cikkezett, azóta viszont keveset hallani a témáról. 2017-ben több százezer rohingya menekült át Bangladesbe. António Guterres, az ENSZ főtitkára szavai szerint a helyzet a világ leggyorsabban növekvő menekültválságává és emberi jogi rémálmává vált.
A beszélgetés vendége Parászka Boróka újságíró volt, aki tavasszal az Unicefnek köszönhetően ellátogathatott a bangladesi Kutupalong-Balukhali menekülttáborba, ahol találkozott rohingya túlélőkkel (az erről szóló riportja a 168 Óra oldalán olvasható) A Magvető Caféban a mianmari-bangladesi határon szerzett tapasztalatairól is mesélt beszélgetőtársának, Plankó Gergőnek.
„Sok oka van annak, hogy miért menekülnek a rohingyák Mianmarból. Folyik egy szervezettnek tűnő erőszakcselekmény, mészárlás, melyet a helyi lakosok és a fegyveres erők is támogatnak. A jelek arra mutatnak, hogy szervezett etnikai tisztogatás zajlik a térségben”
– mondta Parászka Boróka, hozzátéve, hogy a bangladesi kormány eddig körülbelül egymillió menekültet regisztrált. A mészárlások tényét a menekültek beszámolóin kívül az is bizonyítja, hogy a műholdfelvételekről teljes falvak tűntek el. Az újságírónő szerint a mianmari események kulcsmomentumai a nagy terjedelmű gyújtogatások. Az UNICEF egyik munkatársa azt mondta a magyar újságírónak, hogy a dombos, agyagos területen fekvő Kutupalong-Balukhali menekülttábor körülbelül akkora, mint Washington DC.
„A menekültek agyagba vájt kunyhókban és bambuszból barkácsolt kunyhókban élnek. Több százezer kunyhót kell elképzelni agyagos dombokon-völgyeken. A tábor egy katonák által körbezárt terület, ahonnan a rohingyák külön engedéllyel jöhetnek csak ki. A segélyszervezetek munkatársai, valamint sajtósok csak engedéllyel léphetnek be.
– mesélte Parászka Boróka. A világ nagyon figyel a körzetre, és van is rá oka:
„Megjelent a térségben egymillió ember, akiknek többsége soha semmilyen védőoltást nem kapott, mert Mianmarban állampolgárság nélküli, nem számon tartott személyek voltak. Így aztán folyamatosan veszélyeztetik őket a tömegjárványok. Az UNICEF óriási erőfeszítést tett annak érdekében, hogy megelőzzék a kolerajárványt a menekülttáborban.”
Plankó Gergő arra a kérdésre kereste a választ, hogy a bangladesi kormány vajon miért nem fordul a segélyszervezetekhez, amikor egymillió emberről kell gondoskodniuk. Parászka Boróka nem marasztalja el Bangladest, úgy látja, az európaiaknak vannak előítéleteik a dél-ázsiai országgal kapcsolatban:
„Egy sok problémával küzdő ország megpróbál helytállni. Befogadtak egymillió embert, akiknek a jogi státusza nem tisztázott, hiszen nem állampolgárok. Folyamatosan zajlanak a tárgyalások Mianmarral, hogy a menekültek visszatérnek hazájukba. Ez egy nagyon nehéz politikai játszma, ahol fegyverek vannak az emberek háta mögött. A földrajzi környezet sem könnyíti meg a helyzetet, mindennaposak az elefánttámadások, a monszun idején előjönnek a kígyók is. A feladat az, hogy megmentsék egymillió ember életét. Minden percben bekövetkezhet a katasztrófa, ennek tudatában vannak a segélyszervezetek és a kormány is”
Beszélgetett a mészárlások túlélőivel, akik többnyire nők és gyerekek voltak. Tapasztalatai szerint világtendenciává kezd válni, hogy konfliktusövezetekben demonstratív módon az első áldozatok a gyerekek, majd a nők.
„Ahogy a nőkkel és a gyerekekkel való leszámolást sikerül végrehajtani, úgy szabadul el a pokol”
Mivel a Magvető Caféban rendezett beszélgetéssel egy időben játszódott a Lengyelország–Szenegál világbajnoki mérkőzés, a Dohány utcai kocsmákból néha hangos üdvrivalgás hallatszott.
„Nagyon érdekes drukkolás közben erről beszélni, de ilyen az élet”
– mondta a Bossányi Katalin-díjas újságírónő. A megjelent riportban hét interjút közöltek, és sokat tipródott, hogy miként tálalják a túlélőkkel készült beszélgetéseket, ugyanis nem akartak „horrorszínházi” igényeket kielégíteni. Mint rámutatott, rengeteg olyan nő él a menekülttáborban, akiknek egy vagy több gyerekét ölték meg.
„A legnehezebb beszélgetés az volt, amikor egy 30 éves nő mesélte el, hogy a szeme láttára ölték meg válogatott kegyetlenséggel a férjét és négyből három gyerekét. A 2,5 éves gyerekét az öléből ragadták el. Ezekben a történetekben a személyesség megszűnik. A stratégiailag felépített háborús helyzetekben az a cél, hogy a hátramaradt túlélőknek szűnjön meg a személyisége, akarata, és mondja el mindenkinek, hogy az adott területen nem lehet élni. Meghallgattuk a túlélők történeteit. A nagy kérdés az, hogy mit lehet ezekből visszaadni. Mi menthető meg az emberi méltóságból? Semmi. Egyetlen élet sem hozható vissza. Ezek az emberek megértették a halált, együtt élnek vele. Az életük a halál. De a gyerekek nem értették meg. Az UNICEF által működtetett gyerekbarát körzetekben azt láttuk, hogy a gyerekek csak katonai játékokat tudnak játszani. Újra és újra lerajzolják, előadják azt, amit átéltek. Nagy kérdés, hogyan lehet őket kivezetni ebből. Ahányszor beléptem egy UNICEF-sátorba, azonnal felharsant egy gyerekkórus. Drámaian és reményvesztetten énekeltek. Ezekre a gyerekekre fegyvert fogtak, látták meghalni a szüleiket, de le kell ülniük a mesesarokba, és el kell kezdeniük azt játszani, hogy iskola van, lesz holnap és holnapután”
Amikor arról kérdezte interjúalanyait, pontosan kik követték el a tömegmészárlásokat, nem tudtak, nem akartak válaszolni, aztán a részletesebb kérdésekre válaszolva elmondták, hogy szomszédjaik, ismerőseik is együttműködtek a katonasággal. Mint az újságírónő elmondta, az erőszaksorozat egy évtizedek óta tartó gyűlöletkampány „eredménye”, és a rohingyák polgári jogainak korlátozása már 1947-ben kezdődött.
„Adva van egy vallási, egy etnikai és egy gazdasági konfliktus, melyek összeadódtak. Kialakult egy nacionalista, a mianmari társadalom vérszerinti megtisztítását célul kitűző kampány, a „tiszta vér” kampánya. A vidéki területeken plakátok, szórólapok hirdették, hogy ne tűrjék el a nem buddhista lakosok szomszédságát. Később elkezdődött egy immár központból vezérelt televíziós és internetes kampány. A vallomásokból kiderült, hogy a gyűlöletkampány cselekvéssé vált. A végső cél, hogy a rohingyák tűnjenek el Mianmarból, nagyjából meg is valósult. A kérdés, hogy lesz-e visszaút, és ha nincs, akkor mit lehet tenni egy egymillió fős közösséggel, ha nincs állampolgársága”.
Parászka Boróka mesélt arról is, hogy négygyermekes anyaként mit érzett a menekülttáborban:
„Önző módon a gyerekeim miatt mentem oda. Remélem, hogy mellettük is ott áll majd valaki, ha eljön a baj. Ahányszor kitöltünk otthon egy pohár vizet, elmondom nekik, mit jelent ez. Hogy mit jelent levegőt venni egy olyan tábor után, ahol magas a páratartalom, szennyezett a levegő és egymillió ember van összezárva kis helyen. Beszéljünk arról, hogy milyen veszély érhet egy gyereket! Mindenkinek legyen tudatában, hogy gyereket nem bántunk! A táborban készült interjúkból az derült ki, hogy asszonyok hátára kötött gyerekeket lőttek le. Minden gyerekkel beszélni kell arról, hogy legyen tisztában a jogaival. Én rengeteget beszélek a négy gyerekemmel. Ezt nem lehet elhallgatni. Ez az ő életük, a mi történelmünk. 10-20 év múlva a rohingya genocídium referencia lesz. Ha megkérdezik, melyik korban élünk, azt mondjuk, akkor, amikor Mianmarban tűzre dobták a csecsemőket, amikor Irakban aláaknázták az iskolákat és az óvodákat, és amikor a török-görög határon jeltelen sírba temették az ott meghalt embereket”
Az UNICEF Magyarország és a Magvető Café sorozata ősszel folytatódik.
Nyitókép: Parászka Boróka fotója
