Benyák Zoltán: Az utolsó emberig – Athenaeum kiadó, 2018 – 352 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-2932-10-1
Benyák Zoltán regényeivel szemben szinte már elvárás a „különleges nézőpont”, s ennek most is maximálisan eleget tesz. A könnyű kézzel megírt, kimondottan izgalmas regény, mely 1588-tól a távoli jövőig – az utolsó emberig – vezet, nem csak szórakoztató, de olyan kérdéseket feszeget, melyekre évezredek óta nincs megnyugtató válaszunk. Nyilván nem is lesz soha, de attól még a kérdés az kérdés…
Sade márkitól Kennedy elnökig – és tovább – egyenes út vezet, miközben a ott nyomakodik a háttérben, hogy van-e az emberiség történetének értelme, célja irányítója. S ha van/nincs, akkor az a jó és a rossz – a fenn és lenn, a kívül és belül, ez előre és hátra, a rend és a káosz – képes-e egy küzdelemben dűlőre jutni. Vajon mi, az olvasók el tudjuk-e dönteni biztosan, hogy ki a jó, és ki a rossz? Sőt, ennél talán nyomasztóbb kérdés: a szereplők tud(hat)ják-e saját helyüket. Hiszen a jó – nyilván! – jónak tartja önmagát! De mi van, ha nagyobb összefüggésben szemlélve eltolódnak a súlypontok, s megváltozik a cselekedetek és történések értelme/értéke?
Hans Georg Gadamer (1900-2002) A jó ideája című művében (magyarul: A filozófia kezdete című kötetben; Simon Attila fordítása; Osiris, 2000 )az igazi jó az, ami „messze túlnyúlik az emberi életben értett jó kérdésének sajátos kezdeményezésén, s átfogja a mindenséget s ennek szerveződését”.
Benyák Zoltán regénye – nem a megnyugtatást szem előtt tartva – egy örök kérdést szegez az olvasónak: Júdás árulása nélkül elképzelhető-e a megváltó kereszthalál? Ahol ez kérdés felvetődik, ott el kell és el lehet gondolkodni Júdás árulásának okain, indokain, eredményén és értékelésén és értékén… (Szándékosan nem a regényből vett példával próbálom bemutatni a „nagy dilemmát”, hiszen akkor spoilereznem kellene, ami pedig – rövid távon – halálos vétek lenne.)
Persze, ahogy azt Benyáktól megszokhattuk, a fentiekben feszegetett kérdés előadása nem didaktikus, nem szájbarágós, inkább csak szükségszerű járuléka az érzékletesen megírt történetnek… A nagy egész itt-ott talán hagy maga után kérdőjeleket – az Olvasó nehezen követi, hogy míg a két egymással küzdő főhősnek a lelke/tudata vándorol végig a történelmen, addig a női főszereplő testi jegyei szerint (is?) azonos önmagával. (Oh, ha feminista lennék, mit tudnék kihozni ebből!) Mindez persze csak kekeckedés, aminek a mű egésze szempontjából nincs túlzott jelentősége, hiszen ennél sokkal-sokkal fontosabb például a szöveg dinamikája, mely együtt mozog az adott kor általunk elképzelt „sebességével”.
A néhol vérfagylaló, máshol pikáns, egyebütt pedig elgondolkodtató történet nem fukarkodik a meglepetésekkel. Határozottan élvezetes olvasmány.
