Bogáti Péter: Az ágasvári csata – Manó Könyvek, 2018 – Dudás Győző rajzaival – 304 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-963-4035-07-7
Máshogy múlik az idő most, mint a XX. század második felében!
Ez az első gondolat, ami magával ragad most, hogy felnőttként – a Manó Könyvek Régi kedvencek sorozatának köszönhetően – újra kezembe vehettem Bogáti Péter könyvét. Akkor, a nyolcvanas évek első felében, amikor én nyiladozó értelmű kisgyerekként először találkoztam az ágasvári csata történetével, olyan érzésem volt, mintha a könyv friss lenne, nekem szólna. S csak most 2018 tavaszán szembesülök azzal, hogy a regény a hatvanas évek elején, jó két évtizeddel az én nyiladozásom előtt jelent meg először.
„A kapu legizgalmasabb része a telefon. Igazi telefon, amiből igazi drót vezet a tábor közepéig, az ügyeletes sátráig. Ha valaki be akar jönni a táborba, akkor átjön a hídon, és meghúzza a kapun a csengőt. (Mert csengő is van, rángatni kell, és akkor kolompol.) A csengetésre a kapuőr kijön a patakból, ahol egy kerek kövön ült, és a lábát áztatta a vízben, miközben azon töprengett, hogy milyen jó volna pisztrángot tenyészteni ebben a patakban, csak az a kérdés, hogy a pisztrángnak is jó volna-e. Felmászik a kapuhoz (nem a pisztráng, a kapuőr), és megkérdezi az illetőt, hogy mit akar. Azután megforgatja a telefonkészülék oldalán levő kart, majd egyik kezével leemeli a kagylót, és a füléhez tartja, másik kezével pedig tölcsért formál a szája elé, és beordít a táborba:
– Valaki be akar jöniii!
Mire a tábor felől egy másik hang visszakiabál:
– Mi aaaz?
Erre az őr leteszi a telefonkagylót, hogy a másik kezét is a szája elé tarthassa, és teli tüdőből megismétli:
– Egy idegeeen van a kapunááál!
– Bejöheeet!
A kapuőr felemeli a kagylót és beleszól:
– Köszönöm, végeztem – azzal a helyére teszi a kagylót, és udvariasan int az idegennek, hogy bemehet, aztán visszaballag a patakba, és áztatja tovább a lábát.
Hát ez nálunk a telefon. Igaz viszont, hogy még egyszer sem fordult elő téves kapcsolás.
A tisztás, amin a tábor van, félkör alakú, és erdő veszi körül. Középen emelkedik a zászlórúd, amire minden reggel ünnepélyesen felhúzzuk a zászlót, és este leeresztjük…”
Máshogy múlt akkoriban az idő, több volt az állandóság, s lassúbb a változás. Egy percig sem állítom, hogy akkor jobb volt, ahogy azt sem, hogy mostanra közelebb kerültünk az ígéret földjéhez. De, hogy más volt, az biztos. A mostani zaklatott és érdekes világ nehezen összevethető az akkori lassúsággal. Ez izgalmas, az meg – minden bajával együtt is – biztonságosabb volt.
Persze, ez a fejtegetés semmit nem von le abból, hogy Bogáti Péter ifjúsági regénye egy jól megírt izgalmas mű, s ha kezünkbe kerül, visszarepít minket – mai felnőtteket – a gyerekkorba. Éppen ezért az sem baj, ha – a gyerekre hivatkozva – magunknak vesszük meg a könyvet… talán, hogy szűkebbre sikerítsük az áthidalhatatlannak tűnő „generációs” szakadékot, hiszen az ágasvári csata története sok olyan háttértartalommal bír, amit a mai gyerekek nem értenek. Nem is érthetik, amíg el nem magyarázzuk/meséljük nekik.
- Csipike új ruhát kapott!
- Ezek az állatok mindent megtesznek az elnökükért
- Mit tudhatott a Hóvirág másodkormányosa?
Az ágasvári csata című ifjúsági regény – a lábjegyzetekkel együtt – sem olyasmi, amit „csak úgy” odadobhatunk a gyereknek, ha éppen nem érünk rá. Erről előtte és közben beszélgetni lehet és kell! És ez már önmagában is nagyon jó.
