Munkatársunk medvenyomon
Pár nap alatt szinte minden más hírt elhomályosított a hazánkon keresztülvonuló medve. Hogy honnan jött, nem tudjuk pontosan, valószínűleg Szlovákiából, ahol sok medve él. Egyesek szerint túl sok is, a fiatal egyedek ezért szorulnak ki időnként Magyarországra. Főként az Északi Középhegység nagyobb erdeiben találkoznak velük vagy legalábbis a nyomaikkal. A barna medve nálunk védett állat, nem lehet rá vadászni, Szlovákiában is csak erős korlátozásokkal. Nagy botrány lett belőle, amikor 2014-ben Salgótarján mellett egy vadász megsebzett egy medvét, majd barátaival és kutyákkal visszament megkeresni, és egy társa fejbe lőtte a sebesült vadat. Miután tettük kiderült, 2 illetve 1,5 év börtönt és pénzbírságot kaptak természetkárosításért. A 80-as évek közepén Zebegény mellett engedéllyel lőttek meg a vadászok egy medvét, mert a falu szélén többször is fölbukkant és rémisztgette az iskolás gyerekeket. A hatóság veszélyesnek ítélte, ezért engedélyt adott a kilövésre.
A medve (és hasonlóan a farkas) mintegy 10-15 éve jelent meg újból rendszeresen Magyarországon. Visszatérésüket nagy viták övezik. A természetvédők örülnek, hogy ismét van nálunk nagyragadozó, úgy gondolják, hogy nagyvadjaink állományszabályozásában jótékony szerepet játszanak, és nem jelentenek veszélyt. Az azon a területen lakók azonban félnek tőlük, még inkább féltik az állataikat, a terményüket és a kamráikat. A vadászok se örülnek nekik, mert egyrészt konkurenciát látnak bennük, de még nagyobb problémát okoz, hogy jelenlétük erősen megzavarja a szarvasok, muflonok, vaddisznók viselkedését. Ahol például megjelennek a farkasok, ott nincs szarvasbőgés. A vadászoknál azonban sokkal szélesebb réteg gondolja úgy, hogy a mai Magyarország túl sűrűn lakott, túl sok a kultúrterület, az erdők nem elég nagyok és háborítatlanok, hogy ilyen nagyragadozók megfelelő életteret találjanak.
Ez a mi mostani medvénk azonban több szempontból különleges.
Először is az általa választott vonulási útvonal teljesen egyedi. Az Alföld közepén emberemlékezet, de legalább 100-150 éve nem fordult elő barnamedve. A szakembereknek fogalmuk sincs, hogy miért indult el, miért most indult el. Illetve: korábban miért nem vándorolt erre medve soha?
Először május végén Somoskőújfalunál látták, aztán Abonyban bukkant föl, majd Tiszaalpári mellett vonult el. Csongrád megyében először Tömörkénynél bukkant föl, majd továbbvonult délre Dóc és Sándorfalva irányában. A fiatal jószág sehol nem viselkedett agresszívan, állatokra sem támadt rá, de az útjába eső gyümölcsökből többször alaposan befalatozott. Feltűnő volt, hogy mennyire nem kerüli el a településeket, inkább érintette azokat. Különösebb félelmet az emberek iránt nem mutatott, de nem is kereste a társaságukat.
Meglehetős tanácstalanság volt arról, hogy a vonuló medvével kinek és mit kellene tennie, egyáltalán tenni kell-e valamit? Mivel nem viselkedett agresszívan, az föl sem merült, hogy lelőjék. Ám a Kiskunsági Nemzeti Park szakemberei, a rendőrség és a polgárőrség gyanakvó aggodalommal kísérte útját. A közeli települések polgármesterei persze aggódtak, és a hír mindenütt fölcsigázta a környékbeli vadászokat is. Mivel ők azok, akik rendszeresen járnak a területen, és értenek a nyomolvasáshoz, ők hozták a legmegbízhatóbb híreket a medve hollétéről. Persze a homokos úton kirajzolódó hatalmas, karmos tappancsokat és a nagy adag medveürüléket nehéz is más állat nyomával összetéveszteni. Amint leért az Alföldre, Veprik Róbert a Nemzeti Park szakemberivel egyetértésben elkezdett vadászni rá.
A Szegedi Vadaspark igazgatója civilben egyébként vadászember, de nagy gyakorlata van a kábítópuska használatában. Az állatkertekben ugyanis sok állat orvosi vizsgálata vagy kezelése csak altatásban lehetséges. Az állatok azonban nem nagyon szeretnek elkábulni, ha meglátják a puskát, sokan menekülnek, de vannak olyan majomfajták, amelyek kifejezetten támadnak. A kábító lövedék csak akkor hatásos, ha jó helyen, lehetőleg vastag húson találja el az állatot, és a távolság nem lehet több 40 méternél. Ráadásul a szer mennyiségét pontosan ki kell számolni az állat súlyára. Ha ugyanis keveset lövünk bele, nem alszik el, vagy túl élénk marad, s ez különösen ragadozóknál veszélyes lehet. Ha viszont túl sok álomfröccsöt kap, bele is pusztulhat. (Nem mellesleg egy vadasparki állat súlyát grammra ismerik, le tudják mérni. Egy ilyen kóborló medvét, amelyikről még jobb fényképek se készültek, csak saccolni lehet.)
Szóval Veprik folyamatosan az állat közelében tartózkodott fegyverével, és környékbeliekkel nyomozott, igyekeztek behatárolni az tartózkodás helyét. Négy napja egy Kocsér község melletti kis erdőben próbálták bekeríteni, de meglépett. Csütörtökön Dóc mellett látták, péntekre már jelentős újságírócsapat verődött össze, hogy legalább a nyomokat láthassa. Délután 3 óra körül egy erdei úton megmutatták nekünk a legfrissebb – mint fogalmaztak – forró nyomot Dóc és Sándorfalva között egy nagy tócsa szélén.
Én, megvallom, picit Tamáskodtam, hisz egyetlen tappancsról volt csak szó. Az kétségtelenül medveformát mutatott, de a tócsa túloldalán nem láttam a csapa folytatását, pedig a talaj nagyon puha volt. (Kollégám fölvetette, hogy a medve esetleg benne van a tócsában, és csak nem akar följönni a hűs víz alól, amíg a bámész firkászok el nem mennek, ez a hipotézis azonban nem bizonyosodott be.) Mindenesetre a nyomozók két dűlővel odébb próbálták meglelni a csapa folytatását.
A helyzet kezdett komollyá válni. Ugyanis a maci már csak 10-15 kilométerre volt Szegedtől, és ha beér a városba, onnantól sokkal kevésbé maciként, hanem veszélyes ragadozóként kellett volna gondolni rá. Persze nem vérengző természete miatt, hanem mert a házak közé bekeveredve nagyon könnyen megriadhatott, megzavarodhatott, és komoly sérüléseket okozhatott volna. Mivel tehát útirányán nem változtatott, sürgetővé vált elaltatása és befogása.
Közben azonban még ott volt előtte az M43-as autópálya. A feltételezések szerint a vadvédő kerítések és forgalom miatt átjárót keresett volna. Ezen a szakaszon három hely van, ahol a sztráda alatt vasútvonal és utak mennek át. Ezeknél a pontoknál rendőrök és az illetékes vadásztársaság tagjai álltak lesben.
MTI Fotó: Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság / Puskás József
Szerencsére rájuk nem volt szükség. Noha este 10 körül megjelentek az első mémek a közösségi oldalakon fényképpel illusztrálva, hogy a medve már Szeged északi városrészében, Baktóban bandukol az úttesten. A valóságban egy Sándorfalva melletti nádasban állapodott meg. Hollétét a Rendőrségnek a szerb határ védelménél alkalmazott hőkamerái egyértelműen mutatták. Ekkor a helybeli vadászokkal kis hajtást szerveztek a kimozdítására. Jól számítottak, a medve arra felé indult el, ahol Veprik Róbert állt, ő mintegy 20 méterről tudta meglőni a kábító lövedékkel. Mintegy negyedórás várakozás után izgatottan, óvakodva lámpákkal közelítettek, de az állat mozdulatlanul feküdt. A lövés jó helyen érte az állatot és az altatószer megfelelően fölszívódott. Ezek után egy terepjáróra emelték és ideiglenesen bevitték a Szegedi Vadasparkba. Ott reggelre magához tért, elég nyugodtan viselkedett, evett is egy kis almát, répát és céklát. Hogy el ne feledjem, a sajtóban fiatal hímként emlegetett állatról Veprik azt mondta, hogy gubancos szőre és a lámpafény miatt ugyan nem teljesen biztos benne, de ő nősténynek nézte, szóval nem Marci Laci, hanem Maci Manci.
Közösségi oldalán Szeged polgármestere, Botka László is gratulált a jól megszervezett vadászathoz és a pontos lövéshez, amiben azért van egy adag megkönnyebbülés is. Ha bemegy a városba, valószínűleg le kellett volna lőni. Az emberi élet védelmében erre meglett volna a jogalap, de akár rendőr, akár vadász húzta volna meg a ravaszt, a közvélemény jó része fölháborodott volna.
Szombaton az a hír jelent meg, hogy hétfőn a minisztériumban (gondolom, a Mezőgazdaságiban) összeül egy tanácskozás, hogy mi legyen a medvével, visszavigyék-e a Bükki Nemzeti Park területére, ahol élnek úgymond fajtársai. Igenám, de a bükkiek nyomban ki is adtak egy közleményt, hogy ezt alaposan meg kell gondolni. Nyilván nem akarnak maguknak olyan gondokat, amelyek a nyughatatlan fiatal medvével járnak. Mások arra hívták föl a figyelmet, hogy vissza semmiképpen nem lehet vinni, tekintve, hogy az állat nem a Bükkből jött.
Másfelől, gondoljuk végig, mit fog csinálni ez a medve, ha egyszer valaha szabadon eresztik! Ott marad-e, vagy elindul? Nem lehet-e, hogy a szíve visszahúzza Szeged felé, és pár hét múlva ugyanott vagyunk, ahol pénteken: megint szervezhetjük az elkábítását? És ki tudja, hogy másodszor is ilyen jól sülne-e el? Akár úgy is, ha jeladó nyakörvet tesznek rá és útját pontosan nyomon lehet követni. Mindezt nem spekulációból mondom, gyakran előfordul hasonló visszavándorlás, ha egy vadon élő állatot az emberek át akarnak telepíteni valahová.
Tovább bonyolítja a feladványt, hogy a Vadaspark dolgozói szerint a medve meglepően nyugodtan tűri a fogságot, szinte szelíden viselkedik. Pedig ha egy vadon született és nevelkedett, szabadsághoz szokott állatot hirtelen bezárnak egy pár négyzetméteres szobába, az erősen nyugtalankodni szokott. Legtöbbje szabadulni próbál, nemhogy céklát reggelizik. („A Vadaspark szakembereit aggasztja, hogy a befogott jószág nem tör-zúz”) Nem lehet kizárni, hogy valahol emberi környezetben nevelkedett. Szóval talán nem ártana a végleges döntés előtt pár napig megfigyelni. Akár adhatnának neki egy kerékpárt, és ha vígan körbebiciklizi a Vadasparkot, akkor fölajánlhatnák a Szegeden vendégeskedő Nemzeti Cirkusznak. Mindenesetre én nagyon szurkolok ennek a szimpatikus medvének, hogy jó helyre kerüljön, és boldog élte legyen.
