Tiszai mesevirágok – gyerektollal
Meseíró gyerekekkel nem tudok vetélkedni. Mondjuk, valódi népmesét, vagy azt utánzó műmesét nem is írtam soha, de most, hogy a Tiszai mesevirágok című gyerekmese-gyűjteményt olvasom, olvasgatom…! Szóval, leélem én most már az életemet, „szeretetreméltó édesanyám” (Schmid Krisztián szíves megfogalmazása), meseírás nélkül. Ezeknek a gyerekeknek egy – ezután feltalálandó – MKI (Mesterséges és Kreatív Intelligencia) program van az agyuk helyén. Vagy tehetségesek.
Vállalkozó konkurenciám tagjai a szolnoki Verseghy könyvtár meg a helyi tévé pályázatára írtak meséket a saját falujukról, megyéjükről, vidékükről, Tiszájukról, amelyek közül a legjobbak a támogatóik jóvoltából kötetben is megjelentek változatos illusztrációkkal meg CD-vel, amely CD-n ők meg Danyi Zsuzsanna mesemondó szerkesztő mondják el igen szépen, szívhez szólóan a szövegeket.
És milyen szövegeket! A nyertes pályázóknak szűkebb hazájuk szeretetéről szóló mesés történeteiben olyan ötletek, fordulatok, megfogalmazások vannak, amelyekért a librariustól kapott tiszteletdíjam felét is odaadnám! (Pláne, hogy nem is kérek, s nem is kapok honort a cikkeimért!)
Az anya így szól szerelembe esett lányához, aki Jánosához vágyik:
„Édes leányom, eladósorban vagy már, s jól tudom mi a szíved vágya! /Menj utadra!/ Én megleszek magam.”
Nemigen emlékszem olyan mesére, amelyben az anya maga küldi el süldő lányát, hogy élje világát. (Boldizsár Ildikó persze, tuti, hogy mondana egy tucat példát! Neki könnyű! Ő ismeri az egész meseirodalmat.) Még efféle valóságos történetre sem emlékszem sokra. Nem elküldeni, még felvilágosítani sem szokta sok anya a leányát olyan dolgokról, amelyek nem tudása élet-halál kérdése lehet később. (No, de maradjunk a meséknél, Nógrádi, ne jusson az eszedbe mindenről ugyanaz, mint Mórickának!)
Martfűről egy leány által készített és örökéletű csizma szól. Karcagról egy ballada, amelyben a karcagi ötvösmester fia a szegény Török Borit ölelgeti a tóparton. Rómeó és Júlia történet magyar legényről, kun leányról. A vége se más, mint Shakespeare-nél.
Danyi István tollából a szolnoki Tabán születése sem kismiska. Egy óriás emelte fel az ínségben élő falut, s vitte a mai kedves helyére. Ki tudta?
És azt ki tudta, hogy a szolnoki Szapáry utcai cukrászda híres habos islerének mi a meséje? Mert van meséje Gonda Katinka szerint. „Fiam, ne pazarold az alapanyagot, légy találékony!” – mondta a párizsi mester a cukrászdaalapító Lászlónak, aki a „kimaradt tojásfehérjéből” álmodott habos islert anno.
És végezetül álljon itt két kedves fordulat, amiért az egész honoráriumomat odaadnám.
Az első egy békáról szól:
„A királyfi átbucskázott a fején és emberré változott. Képes ilyesmire, hiszen kétéltű állat.”
A második mély gondolat egy szegény emberről szól, aki egyetlen gilisztával fogja ki a hatalmas harcsát, míg mellette mindenféle finomságokkal csábítgatják a nagy halat a horgászok.
„Lám, egy szál gilisztával is lehet nagy szerencséje az embernek!”
No comment!
Nógrádi Gábor
