Emlékbeszéd a Holocaust emlékműnél Nyíregyházán 2018. június 3.
Dr. Bernstein Béla, egykori nyíregyházi főrabbi 150 éve született. A budapesti rabbiképzőben végzett, Lipcsében avatták filozófiai doktorrá, majd Szombathelyre került. Ott fordította le a Tórát, Mózes öt könyvét „ékes magyar nyelvre”, mint egyik méltatója írta. Ez a fordítás található a mai napig a zsido.com weblapon.
Aztán megírta 1848 és a magyar zsidók című könyvét, amelyhez Jókai Mór írt bevezetőt.
1909-ben rabbinak választották Nyíregyházán. Országos hírű tudósként ismerték, tankönyveket, könyveket írt, tanított, kórházat alapított…
A kórház ma is áll.
Aztán 1944 tavaszán eljöttek érte a csendőrök, és amikor csak a Bibliát vette magához, azt mondták:
„Ez kevés lesz, vigyen magával valami holmit is!”
„Ezzel éltem, és ezzel halok meg”
– mondta Bernstein Béla nyíregyházi főrabbi.
Mióta tudom, hogy június 3-án itt fogok állni, és szólnom kell a Mártírok napján, és ezt már tudom néhány hónapja, azon gondolkodtam, hogy az éppen 150 éve született, és éppen 74 éve meggyilkolt Dr. Bernstein Béla mit mondana.
Mármint mit mondana, ha ő állna itt.
Ha neki kellene beszédet tartania a Holokauszt emlékmű közelében.
Mit mondana?
Olvasgattam a leveleit, az írásait, például az 1938. október 17-i beszédét, amelyben ő is reméli, hogy Magyarország visszakapja az elcsatolt területeket, és olvastam az 1848 és a magyar zsidók című könyvét, amelyben Hoffmann Adolf 48-as honvédhadnagy is benne van, aki Nyíregyháza megbecsült polgára volt ötven évig, a képviselőtestület tagja. És akinek kilenc gyereke közül a legkisebb fia, Hoffmann Artúr a nagyapám volt. Hoffmann Artúr Bernstein Béla főrabbi úrral együtt vált füstté Auschwitzban.
De most nem a nagyapámról van szó, hanem a rabbiról.
Mit mondana most az én helyemben?
Megpróbáltam beleélni magam dr. Bernstein személyiségébe, gondolkodásmódjába, magamévá tenni a szemléletét, az erkölcsét: igyekeztem átlényegülni, amely empátia egyébként minden író munkaeszköze akár prózát ír, akár drámát: írás közben át kell változni az ábrázolt személlyé.
„Én vagyok Bovaryné”
– mondta Flaubert.
Mit mondana most Bernstein Béla?
Amikor már napok, sőt talán hetek óta a rabbi írásaival, gondolataival foglalkoztam, újra és újra rá gondoltam, magam elé idéztem, képzeletben vele beszélgettem, akkor felvillant elém két szó.
Felhangzott bennem két szó, és láttam Bernstein Bélát, amint kimondja ezeket a hihetetlen szavakat, amelyeket azonban tőle hitelesnek találtam, bármilyen meghökkentő is volt ez számomra.
Bocsánatot kérek!
Ez volt az a két szó.
Bocsánatot kérek!
Igen, ezt mondaná itt és most Dr. Bernstein Béla nyíregyházi főrabbi, aki csak egy Bibliát vitt magával, amikor a csendőr érte jöttt.
Bocsánatot kérek!
„Bocsánatot kérek a magam, a magyarság és az emberiség nevében! Bocsánatot kérek a hetven-nyolcvan éve történtekért, jogtalanságért, törvénytelenségért, – mondaná ma Bernstein Béla. – És bocsánatot kérek a közelmúltban, a mögöttünk roskadozó hetven évben történtekért, embercsoportok üldözéséért a vallásuk, a bőrszínük, a politikai meggyőződésük, a kultúrájuk, a másságuk miatt. És bocsánatot kérek a ma történtekért, ha a ma, a jelen ismét a gyűlölség, a háborúskodás, az előítélet, a rasszizmus, a gyilkos hazugság jegyében szerveződik itthon vagy bárhol a világban.”
Igen, ő ezt mondaná.
És végül Bernstein Béla bocsánatot kérne a holnap történtekért is. Tudom, hogy bocsánatot kérne a jövőbeli atrocitásokért, igazságtalanságokért is, a törvény álcája alatt elkövetett törvénytelenségekért, az üldözöttek üldözéséért, amit mi teszünk vagy amit oktalan utódaink elkövetnek. Bocsánatot kérne, mert a tudós rabbi tudná, hogy abban is vétkesek leszünk, ami történni fog. Mert mi neveltük, mi neveljük a mai embert, a holnapi embert, nem magától lesz olyan – amilyen.
A mi példánkat látja, a mi eszméinket hallja, velünk lesz a lelke tele, ahogyan mi is telítve vagyunk esetleg az elmúlt korok, emberek téves gondolataival, ártalmas eszméivel, gyilkos indulataival.
Igen, tudom, hogy Bernstein Béla a jelenért és a jövőért is bocsánatot kérne.
De ezt én már nem tudom megtenni.
Ebben én már nem tudom követni őt.
Nem tudom és nem is akarom.
Soha ne történjen meg, és nem is történhet meg, de én ma már nem a Bibliát venném magamhoz, ha értem jönnének.
Amikor történelmünk dicsőséges és szerencsétlen októberi napjaiban egyik szomszédunk – mert az áradás a szennyet is felhozza a víz tetejére! – szóval az egyik részeg szomszédunk fenyegető levélkét dobott át hozzánk a kerítésen azzal a szöveggel, hogy „Itzig, nem viszünk Auschwitzig!” –, akkor a családunk – anyu, apu és a három gyerek – két-három este egy másik szomszédhoz, Tóth cipészékhez menekült éjszakára a Vasvári Pál utcába.
És ott a konyhai dikón, ahol apámmal feküdtem, mellettünk volt a kisbalta. Akkor minden éjszaka ott volt a kisbalta.
Kérem szépen, ezt a történetet jól jegyezze meg, akiben akár a gondolat árnyéka is felmerül, hogy üldözni kellene egy népcsoportot a származása, a vallása, a bőrszíne, a kultúrája vagy bármi más miatt.
És ezért az indulatomért, ezért a szándékomért most én kérek bocsánatot Dr. Bernstein Bélától és Önöktől, de így gondolom, így látom helyesnek, és ha Isten ments sor kerül arra, hogy tenni kell bármilyen üldöztetés ellen, így fogok cselekedni. Azaz: cselekedni fogok.
A gyilkosoknak, a gyilkosok kiszolgálóinak, ha a törvény nem sújt le rájuk, – ismétlem: ha a törvény nem sújt le rájuk, akkor ne legyen kegyelem.
Vajon a mai, mondom: a mai Bernstein Béla nem ezt mondaná, ha ő állna itt?
Talán igen.
Talán nem…
Köszönöm a figyelmüket, és kérem megértésüket.
Nógrádi Gábor
